Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Hász Róbert: Júliával az út
nagyszerű kilátás nyílna rá, ameddig ellátni, két evezősoros gályák ringanának a tenger tükrén... Amulva hallgattam. — De ez nem Görögország, hanem Crna Gora - szaladt ki a számon. Legyintett. — Az mindegy! Visszatértünk a kocsihoz, majd továbbindultunk a földúton, míg el nem értük a fenyveseket. A földútnak onnantól vége szakadt, s az erdőben már aszfaltút vezetett tovább. A levegő is lehűlt, frissebb lett. A fullasztó hőség egyik pillanatról a másikra megszűnt. Enyhe kanyarokat írt le az út előttünk, később élesen balra fordult, és egyszer csak, amikor már alig voltunk húsz lépésnyire tőle, megpillantottam magam előtt a kőkerítést. Észrevétlenül megbújt a fák árnyékában. Lapos, szürke kövekből rakták, kötőanyag nélkül. Rácsos vaskapu állta az utunkat. Őszi bácsi a kesztyűtartóból elővett egy méretes kulcsot és a kezembe nyomta.- Az első munkafeladatod: zárd ki a kaput. Kiszálltam, odamentem a kapuhoz, és bedugtam a nehéz kulcsot a zárba. Halk kattanással fordult a helyén. Kitártam a kaput, előbb az egyik, majd a másik szárnyát. Őszi bácsi begurult a kocsival, majd mellém érve, anélkül, hogy megállt volna, kiszólt az ablakon:- Zárd vissza! A háznál találkozunk! Az autó továbbgördült, engem faképnél hagyott. Szót fogadtam, visszacsuktam, majd rázártam a kaput. Más választásom nem lévén, gyalog indultam tovább. A birtokot ugyan az erdőből hasították ki, a fákat azonban a kerítésen belül meghagyták, így gyakorlatilag az erdő idebenn is folytatódott. Itt-ott méretes tűzifarakások álltak, szabályos, mértani gúlákba építve. Az aszfaltút enyhe emelkedőben csúcsosodott, ami eltakarta előlem a kilátást. Kutyaugatás hallatszott. Egy pillanatra megdermedtem, sose rajongtam az ebekért. Szinte ugyanabban a pillanatban a dombocska tetején fölbukkant a hang gazdája. Egy sárga, rövid szőrű kutya. A kutya állt és engem nézett. Moccanni sem mertem, vártam, mi következik. Aztán, mint aki döntésre jutott, futni kezdett felém. Legszívesebben sarkon fordultam volna, de már túl késő volt ahhoz, hogy időben átjussak a kerítésen. Mire ezt végiggondoltam, a kutya már oda is ért hozzám. Nem mozdultam. Kettőt- hármat vakkantott, körbeugrált, nem tűnt ellenségesnek. Csóválta a farkát, aztán leült elém, és várakozva tekintett rám. Óvatosan előrenyúltam, megsimogattam a kobakját. Nem tiltakozott, sőt, amikor elhúztam a kezemet, utána nyalt a kézfejemre. Együtt indultunk tovább. Fölérve a dombra, a túloldalon előbukkant a fényképen már látott fehér ház. A kutya előreszaladt. Egy jó harmincméteres körben a fákat kivágták, így a ház akárha egy erdei tisztáson állt volna. A keskeny aszfaltút a domb után alábukott, enyhe ívben elkanyarodott, és egy kőépület bejáratához vezetett. A kőépület széles bukóajtaja föl volt emelve, benne állt Őszi bácsi autója. Leballagtam a kutyával a dombról, egészen a melléképületig. Csak a kocsi volt benn, Őszi bácsi nem. Szerszámokon és egyéb garázsba illő holmikon kívül mást nem láttam. 20
