Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 12. szám - SZÁZÉVES A KECSKEMÉTI MŰVÉSZTELEP - Vasy Géza: "az elmúlástól tettenérten" (Kiss Benedek költői világáról)

sadalomban élő ember. Az utóbbi egy-két évtizedben felerősödött ez a sajátosság. Nem remeteségről, nem a lakatlan sziget ábrándjáról, s nem is embergyűlöletről vagy idegenségről, lelki betegségről van szó. Tudja az alkotó, hogy az ember elkerülhetetlenül egy adott társadalomban létezik, s ez megkötöttségek garmadájával korlátozza és szabályozza létét. Az a különleges, ritka helyzet, amelyik a Nyáresti delíriumban megjelenik: „a világ most távoli ködkép, / messze esik, messze marad, / nem érdekel a forgatag". A mindennapi élettől való elvonatkoztatás lehetősége nélkül igen sanyarú lenne az emberi sors. A költők, a művészek számára szakmai létszükséglet a „lázálom", az elragadtatás, a lelkesültség. Ez a fajta elvonatkoztatás már maga delíriumnak nevezhető. Itt a különös az, hogy a mindennapi világ válik „ködképpé", figyelemre érdemtelenné, s tudjuk, hogy a köznapi tudat ezt tekintené betegségnek. A vers beszélője tehát távolodik egy valóságszinttől, s a természetbe beleolvadva, ugyanakkor a nemrég még elképzelhetetlent, a sárkányrepülőket szemlélve, majd a végtelenséget megérezve alakul ki benne a valódi elragadtatás, a lázálom.

A verstörténés helyszíne és ideje különösen alkalmas az elragadtatás állapotának kialakulására. Egy hegy oldalában vagyunk, szőlőhegyen, kilátóponton. Arról a versben egyetlen szó sem esik, de az olvasó tudhatja, elképzelheti, hogy ez szinte édeni táj. A Badacsony s a vidék más hegyei látszanak körbetekintve, s közöttük, mögöttük a Balaton. A napszak, a nyári esteledés földön s égen különös fényviszonyokat tud teremteni, s ebben sokat segíthet a távolabbi vízfelület. A hegyek közé a vízpart nyári forgataga, zajongása nem hallatszik el, a sárkányrepülők hangtalanul suhannak, csend van, csak a szív dobogása hallható. Az is csak a belső hallás számára, de a „végtelenség tömbjei" visszhangozzák. Ha sárkányszámyaival az ember repülni is képes, akkor a végtelenség részének is képzelheti magát, pontosabban megpróbálhatja felfogni ennek az értelmét. Ha a nehézkedés és a biológia törvényei legyőzhetők, akkor elképzelhető, hogy „mi sosem volt, az is lehet még". Az ember számára ez lehetne a szabadság igazi birodalma. Félelmetes és felemelő a lehetőség: egyszerre lehet megérezni a halhatatlanságot és a halált. Szinte hérosszá válhatna az ember, függetlenné a társadalmi megkötöttségektől, a természettel kezdve gigászi harcba. A mítosz lehetősége rajzolódik ki.

A kilátóponton való üldögélés és szemlélődés mint versindító helyzet nem ritka a modem magyar lírában. Két olyan költő is említendő, aki hatással volt Kiss Benedekre: József Attila és Nagy László. Ha lelkesültségre gondolunk, akkor József Attilától elsősorban az Oda kezdő képe említendő: „Itt ülök csillámló sziklafalon. / Az ifjú nyár / könnyű szellője, mint egy kedves / vacsora melege, száll. / Szoktatom szívemet a csendhez." A Nyáresti delirium e vers zárlatával is párhuzamos: „Hallom, amint fölöttem csattog, / ver a szivem." Nagy Lászlónál ehhez a vershelyzethez csatlakozik olykor a szoborrá válás képzete, s ennek lehet életrajzi magyarázata is: a mozgásában korlátozott ember helyhez kötöttsége. Ennek legismertebb példája a Menyegző.

Kiss Benedek versében a mítoszi jelleg erőteljesen a reális valósághoz kötött. Szemléletesen jeleníti ezt meg a kezdő sorhármas: „Ülök a bazalthegy alatt, t behúzva vitorláimat, / elnézvén sárkányrepülők röptét". Az első és a harmadik sor egyszerű kijelentés. Látszatra az lenne a második sor is, ám nyitva marad a kérdés: miféle vitorlákról van szó? Inkább csak elvi lehetőség a háttérben egy megelőző balatoni vitorlázás emléke. A harmadik sorról visszaugorva akár az is felvethető, hogy a beszélő is egy sárkányrepülőn ült nemrég, de ennek sincs ténybeli alapja. Nyilvánvaló, hogy ezek a vitorlák jelképek, amelyek elszakíthatatlanul a repülés, a szárnyalás képzetéhez kapcsolódnak, s ily módon az ember biológiai kötöttségeitől való megszabadulásra. A költői alkotó munka is nevezhető szárnyalásnak. Felidéződhet Baudelaire verse, Az albatrosz, amelyben „a kéklő ég ura" foglyul ejtve „leejti kétfelé fehér szárnyát az árva". S bizony „A költő is ilyen, e légi

126