Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 12. szám - SZÁZÉVES A KECSKEMÉTI MŰVÉSZTELEP - Vasy Géza: "az elmúlástól tettenérten" (Kiss Benedek költői világáról)
T A herceg párja", de a földön mind a ketten „bús rabok". Kiss Benedek verse nem párhuzamos Baudelaire-ével, inkább ellentettje annak. A „behúzva vitorláimat" akár azt is jelenthetné csupán, hogy befejeztem a napi munkát, feltehetően a szőlőben, hiszen esteledik, itt a pihenés ideje. S ezzel együtt utalhat arra is, hogy el tudok vonatkoztatni a hétköznapi élettől, a „forgatagtól". A közlés sejtelmessége azonban többre utal, s ezt erősíti, hogy a tekintet ismételten az égi vándorok, a sárkányrepülők felé fordul. Az első versszakban ez a mindennapi világtól távolít el, a másodikban a mai kor „légi hercegeinek" párjává varázsolja a szemlélődő embert, számára most minden lehetségessé válik. Megjegyzésre érdemes, hogy ebben a léthelyzetben „felbolydúlnak mind a szavak, / s körülcikáznak, mint a fecskék". Vagyis a távoli égi keringés felidézi a fecskékét, a látvány egy látvány emlékét, s mindez megfogalmazódni vágyik, vagyis az élménnyel egy időben megindul a költői alkotás folyamata. Maga a megalkotás, a késszé formálás azonban nem teljesen eshet egybe az élményszerzés és az ihletettség perceivel, óráival. A második versszak ugyan egy elementáris létélményt fejez ki, s jelenidejűen, a vers egésze azonban mintegy keretet ad ennek, előkészíti és lezárja a szinte mítoszivá növő létélményt. Magyarán, ha a vitorlák jelentésköre inkább mégis a szárnyaláshoz köthető, akkor ez paradox módon azt is jelenti, hogy az alkotás maga elsősorban nem szárnyalás, hanem szellemi munka. Kell az élmény, kell az eufória, a „delirium", aztán kell az ihlet, de végül „józanul", tudatosan kell megírni a művet. A költemény három szakasz, három, szorosan összetartozó szerkezeti egység. A szövegben sok azt ismétlődés, s egyértelmű, hogy az első és a harmadik rész szinte egymás alakváltozata. Valóban idő- és térbeli keretbe foglalják a látomást. Ám maga ez a keret is az emelkedettség szintjén létezik kezdettől fogva, s nemcsak földrajzi értelemben, hanem a forgatagtól való eltávolodottságban, a végtelenség érzékelésében. A zárószakasz ennél is több: az el nem feledhető után vagyunk. Igaz, annak a tudásával, hogy az egész látomás csak képzetes volt: a lehetetlenségek, a megkötöttségek, a szabadsághiány világából kilépni valóságosan nem lehet, az ember nem halhatatlan. Jön az öregség, s nem az élet, hanem a lét nevezhető csak végtelennek. Igaz azonban az is, hogy a látomásos ihletettségben nemcsak egy hatalmas költői mű létrehozásának lehetősége villan fel, hanem valamilyen emberfeletti cselekedet végrehajtásáé is, s ez akár halállal is végződhetne. Persze a mítoszi nagy cselekedetek végrehajtói halhatatlan jelképekké válnak. S a bazalthegy alatt, már a magasban, de sziklák tövében ülő ember a látomásban akár Prométheusz utódjának is képzelheti magát, aki nem a tűz, hanem a szép szavak varázsát hozta el az embereknek. A vers szerkezeti ívét, a látomás drámaiságát a beszélő személlyel kapcsolatos cselekvések fejezik ki a legközvetlenebbül. Az első szakaszban ez a beszélő ül, szívja a jó levegőt és hallgatja a csendet. Csupán szívének erőteljesen hallható dobogása jelez valami feszültséget. (Normális állapotban az ember nem hallja a szívverését.) A második szakasz személyre vonatkozó igéi: remegem, nyuvaszt, rámszakad, borzongom, súrolja, megfeszül, szeretnék elvágódni, vernék, rámterpeszt. Közben felbolydulnak a szavak, körülcikáznak a fecskék, kocódnak a poharak. Az első versszak szinte állókép, csak a távoli sárkányrepülők mozognak. A második szakasz csupa mozgalmasság, vibráló nyugtalanság, cselekvés és cselekvésvágy. A megismételt most nyomatéko- sítja, hogy elmozdultunk a vers idejében is. Az előző szakasz egy időben érzékel két helyszínt: a diófák alatt és a forgatagban. Itt a diófák alatt ülve átugrunk egy másik idősíkba: a valóságosból a képzeletbelibe, s ott a valóságos létezés is képzetessé válik. E kettő azonban nincs ellentmondásban egymással. A végtelenség fogalma köti össze őket. A véges ember tudja, hogy van végtelenség, ő maga azonban véges létre termett. Átképzelheti magát a végtelenségbe, de ott nem maradhat. A szív hangos, 227 J
