Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 12. szám - SZÁZÉVES A KECSKEMÉTI MŰVÉSZTELEP - Bacsa Gábor: A borzalom, a fajok eredete és a fantázia (Benes József „Figura-albumáról”)
Benes József festészete mintha ezt a bontogatást célozná (erre utalhat a róla készült fotó is): a reflektálatlan faji/osztály-/nemi öntudat a gondolkodás némely pillanatában elveszti tartókötéseit, és a benne foglalt apró vélekedések, sejtések, filozófiatöredékek lötyögős, kezelhetetlen, tartás nélküli testetlenséggé, antistruktúrává alakulnak. A két kép egyikén a szétfolyó figura egy darab vonallal („madzaggal"?) át van kötve: talán, hogy legalább a lefestés idejére egyben maradjon. Hogy ábrázolni lehessen, kicsit segítenie kell magán a művésznek. Vagy azért, mert nem tudná ábrázolni másképp, vagy azért, mert ha sikerülne is, elviselhetetlen látványt nyújtana. Különös csattanója az albumnak az utolsó kép, amely a megsejtett elsatnyult alak pillanatfelvételeit követi: újra megjelenik a kötet figurasémája: egy még karcsúbb, talán összevarrt, orvosi beavatkozások nyomait viselő lény ábrázolásában. Az átmenetiség a fontos. A divatbemutatókra emlékeztet a sorozat mint végeredmény (érdekes módon adva értelmet a divatmagazin-cafatok motívumának): azokon ugyanis felvonulnak azok az öltözékek is, amelyeket soha senki sem fog hordani, megjelenésük azonban szükséges, mert sok esetben bennük fedezhető fel a régi módi és az új közötti hasonlóság és különbség. A tertium comparationis, a régi és új összehasonlításához alapul szolgáló jegy mutatkozik meg egy-egy szélsőséges, túlzásszerű elemen. Azért van annyi kép ebben a sorozatban, mert sokban hasonlít a régi az újhoz, az állat az emberhez, az ókor a jelenkorhoz, a festészet a fotográfiához stb. Az album elkészülése óta napvilágot látott képeken is újra és újra a felületek lajstroma válik egyre gazdagabbá, nem a belsőkre vonatkozó, legkevésbé az alakot magyarázó ismeretanyag. A mennyiség és a művészeti minőség Miért az elemek sokaságát eredményező burjánzó fantázia jut szóhoz az előrehaladást célzó műveletek helyett? Hogyan lehetne magyarázni azt az ars poeticát, melyben a teljesítmény az átmeneti állapot jelenségeiben való tobzódás? Walter Benjamin fantáziáról szóló töredékében4 a jelen dolgozat dilemmái számára produktív fogalmi anyag található. Szerinte „a fantázia jelenségeit az alakot öltött alaktalanításának nevezhetjük". Hangsúlyozza, hogy nem alakító, invenciózus erőről van szó, hanem olyanról, amely „feloldó játékot űz az alakok körül”. Az „alakot öltött" fogalma jelzi, hogy már meglévő jelenségekkel van dolga a fantáziának, de lévén a „felejtés képessége", a körvonalak feloldódásához járul hozzá. Azt is elmondja, hogy nem maga a fantázia old fel, az a bizonyos játék ugyanis inkább csak láthatóvá teszi azokat a bomlási folyamatokat, amelyek az alakban már maguktól zajlanak. Mintha lassítaná az eltűnést azzal, hogy nem engedi az alakot öltött magánügyeként végbemenni, hogy kiemeli egyes fázisait, apróbb mozzanatait, és az elmozdulás helyett a megtett utat örökíti meg. Az embernek, az európai kulturális örökségnek, állati léttől elhatároló sajátosságainak huszadik-huszonegyedik századbeli elbizonytalanodása lehet az a jelenségcsoport, amelynek riporteri megörökítése allegorikus értelmezésként adódik. Az ókorban (Egyiptom!), az Ó- és Újszövetségben, a reneszánszban, a felvilágosodásban az avantgárd óta műalkotásonként, valamint az ember egyedfejlődésében testet öltő Ember és Állat, illetve régi ember-új ember fogalmi komplexumainak elmosódása mindig tematizálódott valamiképp. Don Quijote, Werther, a Frankenstein-teremtmény és Gregor Samsa azok a szörnyszülöttek, keverékek, akik a két fázis jellegzetességeit szélsőséges formában, megdöbbentően, nehezen magyarázható alakká válva hordozzák. A Benjamin-gondolatmenet 4 Walter Benjamin: A fantázia (<fr 82>). In: uő: „A szirének hallgatása" (szerk., ford. Szabó Csaba). Osiris, Budapest, 2001. 120
