Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 12. szám - SZÁZÉVES A KECSKEMÉTI MŰVÉSZTELEP - Bacsa Gábor: A borzalom, a fajok eredete és a fantázia (Benes József „Figura-albumáról”)

nyomán adódik az a következtetés, hogy Benes alakjai is „alakot öltöttek". Két szinten figyelhető meg tehát az alaktalanodás a Benes-sorozatban: először a felszínen, explicite: a gnómé, az átmeneti lényé, másodszor folyamatos lappangásban, implicite: az emberé. Ez a festő első számú sajátossága: a szörnnyel való bíbelődés, az a másodlagos érintettek (az elsődleges fajok) elvont mellőzése, a kevertfajúság és az oldódásban-lét absztrakciója.5 Fontos azonban feltenni a kérdést: ezen a „megúszós" elméleti konstrukción túl, amely az általános generatív szabályra vonatkozik, mi magyarázza az egyes képek, a variációk, a végtelenbe nyúló sorozat elemeinek burjánzását, az egyes történéseket, ruhákat, felületeket, nyúzásokat?

A festészeti eljárások változatossága nemcsak a sorozat technikai adatainak sokszínűségét eredményezi, hanem a lények, a motívumok termelődéséből is kiveszi a részét. Azt lehet mondani, hogy a festészet mint közeg hat megtermékenyítőleg az alakok elszaporodására. A festészet az a légkör, ahol lassú, folyamatosan, szakaszosan megörökített elmúlásra vannak ítélve az alakok, ahol biztosan megváltoznak az alakot öltött jelenségek, és biztosan nem észrevétlenül. Ez azért nagyon fontos megállapítás, mert a folytatásban annak kell következnie, hogy: festészet nélkül nincs változás. Es valóban: a képi gondolkodás a kicsit mindig sántító hasonlatokkal Benes rút alakjaira emlékeztető jelenségeket szül. Ha jobban belegondolunk: a kutyafejű tatár, a harcsabajusz vagy a „bőre alatt is pénz van" képzetei szoros értelmezésben borzalmas képeket hordoznak. A sorozat sokszínűségét az állati hasonlóságokat felemlegető képek mellett a technikai utalásokkal játszó képeknek köszönheti. A már emlegetett kikockázódó alakok digitális nyomatokon találhatók. Hasonló következményekkel jár a ruhatextília-festővászon kapcsolat elemzése, a pixeles testfelület és digitális nyomás párhuzama, vagy a műanyag ruhaneműknek az akril anyagával való összekapcsolása. A technikai meghatározottságaikat tematizáló Benes-képek annak a véleménynek tolmácsolásaiként is értelmezhetőek tehát, miszerint a művészet saját tárgyát, témáját állítja elő. Ha hitelt adunk ennek a gondolatnak, nemcsak a valamivé válás allegóriáját, a változás problémájának megfogalmazását látjuk Benes sorozatában, hanem fordítva: a probléma megváltozásáét is. Ha felidézzük Benjamin elgondolását, miszerint az alaktalanodás az alakból magából, magától (per definitionem) megy végbe, akkor az is megfogalmazható, hogy a probléma attól probléma, hogy megváltozik. A képeken időnként megjelenő rútság éppen a produktum létrejötte fölött érzett megnyugvás ellenpontját jelenti: amit látunk, készen is van, meg nem is.

Az átváltozások és a tanulás

„Mármost a festészet tulajdonképpeni problémáját abban a tételben találhatjuk, hogy a kép folt ugyan, és megfordítva: a szűkebb értelemben vett folt csak a képben van, és továbbá, a kép, amennyiben folt, csak a képben magában folt, de, másfelől, a kép valamire, ami nem ő maga, vagyis valamire, ami nem folt, mégpedig azáltal, hogy megneveztetik, vonatkozik."6 Benjamin szavai, noha a festészetnek egy korábbi állapotából kiindulva fogalmazódnak meg, hasznosak lehetnek a mostani vizsgálódás számára. A festékanyagból létrejövő foltok egymást határoló, határaikat néhol elmosó tendenciái,

5 Érdemes ennek kapcsán megjegyezni, hogy némely kép - egyszer a háttérben, máskor az alakon - a (lírai) absztrakció stilizációs törekvéseit látszik ideiglenesen alkalmazni, kiforgatni: művelni.

6 Walter Benjamin: A festészetről, avagy jel és folt. In: uő.: „A szirének hallgatása" (szerk., ford. Szabó Csaba). Osiris, Budapest, 2001.

121