Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 12. szám - Simoncsics Péter: Egyéniség és professzionalizmus (Lotz Jánosról és Weöres Sándorról)

amint Lotz János említi: „Ilyen modell lehetne akár egy zenemű is"; (2) hogy e verstani alakzatok megfelelőiül népművészeti mintákat választott barátjával együtt Lotz János, abban kimondatlanul benne van honvágya, hazája iránti szeretete; (3) a mintázatban a „kozmosz sajátosan magyar képe" tárul elénk, aminek mélységes jelképisége a nyelvre vonatkozólag az, hogy minden nyelv - külön univerzum, vagy másképpen: az univerzum, a kozmosz az ember számára csak a maga nyelvén, a maga nyelvein keresztül tárul föl (Sapir-Whorf hipotézis), ahogy a mesterszonett mondja:

Külön világot alkotok magam.

Kerengő bolygó friss humusszá lelkem,

S szépségfák állnak illatokkal telten,

Dübörgő gépváros zúgó agyam.

Szétkujtorognak részeg boldogan A holdas fények rajta, mintha kertben Világbogárkák szárnya csókra rebben.

Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.

S kereng a bolygó, mint fáradt agy este.

Amint kihűl, lehull az éjbe esve,

Mint feledésbe hulló verssorok.

Ha bolygók és világok mind kihűlnek,

Igazságot gyújtván, hűs fényt az űrnek,

Komor bolygóm a legszebben lobog.

És végül, hogy (4) a tanulmány, amely matematikai-logikai és halmazelméleti apparátussal operál, és ilyen ismereteket követel meg olvasójától, Lotz Jánosnak arról az egész életén végighúzódó törekvéséről tanúskodik, hogy a szigorú logikai elemzést összhangba hozza az esztétikai minőséggel, azaz az igazságot a szépséggel. Ebben a kontextusban nem véletlen a „zenemű" említése sem, hiszen a zenében a nyelvi műnél egyértelműbben - és talán érzékelhetőbben - nyilatkozik meg a diszkrét alkotóelemek (zenei hangok) egymáshoz való időbeli és térbeli viszonya (akkordok és harmóniák).

4. Lotz János egész felnőtt életét hazájától távol élte le, s magyar anyanyelvét így kény- szerűségből, de nyelvész voltából következően is kívülről kellett szemlélnie. József Attila szonettkoszorújának elemzése a kutató nyelvész sikeres kísérlete arra, hogy a nyelvre, pontosabban egy bizonyos nyelvi műre új rálátást találjon. Ez az új „kilátó" mesterséges létesítmény, és kívül esik a nyelven, arra azonban alkalmas, hogy megmutassa: a nyelvi művet össze lehet kapcsolni más közegből való, például vizuális „mintákkal", amit Lotz János merészen „fordításnak" nevez. Most Lotz János művész pendant-járól, Weöres Sándorról kell szólnom. Családi elvárás volt vele szemben, hogy - ha már gazdálkodás helyett költészetre adta a fejét - legalább egyetemi diplomát szerezzen. És előző iskolai éveinek hányattatásai után meglepően gyorsan abszolválja ezt a kötelességét: az eminens Lotz Jánossal szinte egy időben, 1938-ban bölcsészdoktorrá avatják a pécsi egyetemen. Doktori disszertációjának címe: A vers születése. Érdekes és jelentőségteljes mozzanat, hogy a művészetet Lotzhoz hasonlóan ő is a tudománnyal korrelációban próbálja meghatározni: „A művészet az emberi psychének és az életnek bármelyik régiójáról tanúskodik, akár a tudomány; de beszámolója más természetű: a tudós az eredmény valóságáért, a művészet az eredmény szép83