Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 12. szám - Simoncsics Péter: Egyéniség és professzionalizmus (Lotz Jánosról és Weöres Sándorról)

is következik, hogy az ő falu életén túlterjedő nyelvi láthatárát a könyvek, az irodalom jelentették. Weöres Sándor úgy szocializálódott, hogy nála a nyelv - irodalom, s az irodalom - nyelv is volt. Egyik interjújában elmondta, hogy a vers, verscsinálás mégsem otthonuk könyvtárszobájában kísértette meg, hanem a mezőn, ahová gazdálkodó apja sokszor kivitte - követ szedni. Kövek gyűjtögetése közben, unaloműzésképpen, meg hogy tevékenységébe valamilyen rendszert vigyen, rigmusokat faragott, melyek később olyan soraiban bukkannak föl mint „A kő-béka lassan ment..." vagy „Szók: kavicsok; függő és lengő mondatok" (Weöres 1986 L: 356, ill. II.: 589.). Földbirtokos nemesi (középosztálybeli) család gyermekeként bizonyára korán megtanult ausztriai nevelőnőitől németül, vagy ha svájciak voltak, esetleg még franciául is, bár az ily módon szerzett nyelvismeret megfelelő nyelvi környezet és benne való forgolódás nélkül elsorvad, illetve a tudat alá süllyed, amint valószínűleg az ő esetében is történt, ahogy fönt említett hányattatott iskolai pályafutásából következtetni lehet. Míg Lotz Jánost robusztus alkata és életkörülményei arra ösztökélték, hogy környezetéből kiemelkedő eminens diák, vezéregyéniség, „sub auspiciis gubematoris doctor" legyen, akit kollégiumi társai és barátai Caesarnak hívtak, Weöres Sándor egész életében megmaradt magányos, visszahúzódó, „magánakvaló" embernek. A szegényparaszti családból jövő Lotz Jánosnak láthatóan kellett kiválónak lennie mindenben és mindenkor, hogy tandíjmentes legyen, hogy áttörhesse a társadalmi korlátokat, s tehetségéhez méltó küzdőtérre léphessen. Weöres Sándort ettől a versengő léttől megóvta családjának státusza, de neki sem volt könnyű a hagyomány szabta körből való kitörés, noha korán rátalált „hivatására", a költészetre. Sőt némi túlzással azt lehet mondani, hogy - talán gyermekkori magányossága miatt - soha ki sem is szakadt abból a verbális zsenialitásból, ami úgyszólván az egész emberi nem sajátja nagyjából az iskoláskor kezdetéig. A nemesi-nemzeti műveltség hagyományos értékrendjének csúcsán, ezt máig érezhetni, az irodalom és művelői, a költők és az írók állottak. Nem meglepő tehát, hogy az ebbe a hagyományba beleszületett Weöres Sándor korán kezdett verseket írni, 15 éves korában 1928 szeptemberében négy versét közli az Erő című ifjúsági lap, amelynek ekkor véletlenül (?) Karácsony Sándor a szerkesztője. Az egyiket - az Öregek címűt - Kodály Zoltán meg is zenésíti.2 Nem késik az írófejedelem, Kosztolányi Dezső elismerése sem. „Te, drága csodagyermek, úgy játszol nyelvünk zongoráján, mint kevesen" írja 1929. szeptember 7-én a 16 éves Weöres Sándornak. Ezzel szemben az ezen a hagyományon kívülről jövő Lotz Jánosnak az iskolai tananyag felől, az évezredes hagyományú latintanítás és -tanulás rendszeres nyelvtana felől kellett megközelíteni a nyelvi világot, amellett természetesen, hogy a tananyagnak része volt az irodalmi műveltség is. Summa summarum: Weöres Sándor neveltetésében kevéssé, Lotz Jánoséban viszont nagyon erőteljesen benne volt az iskolában tanított nyelvtani kategorizálás és a nyelvek analitikus megközelítése. Továbbá: Weöres

2 Kitérő: Erőnek nevezni egy ifjúsági lapot meglehetősen szokatlannak tűnhet manapság, különösen, ha visszatekintünk kiadásának korára, a XX. századra, amelynek legfőbb „gyengesége" az „erő" kultusza volt. Gondoljunk a nácik „impozáns" éjszakai erődemonstrációira, a moszkvai Vörös tér hasonlóan „impozáns" katonai parádéira tankokkal, rakétákkal, talpat odaverő marsokkal, és aztán gondoljunk a lebombázott Coventryre, Drezdára, Hirosimára, az 1945-ben és 1956-ban a kiégett budapesti házakra, 1968-ban a Prágába bevonuló tankokra és így tovább, azaz arra, hogy hova is vezetett az erőnek ez az eszeveszett kultusza. Nem, nem ez az erő, hanem sokkal inkább az ifjúságnak a jövő méhében rejtező potenciája az: „Légy egy fűszálon a pici él, / s nagyobb leszel a világ tengelyénél" (József Attila: Nem én kiáltok, 1925). Ilyennek ígérkezett már korán Weöres Sándor és - hozzáteszem - Lotz János is. Ez a cím választás arra mutat, hogy a XX. század elején még voltak olyan nevelők, akik tisztán látták a nevelés mibenlétét, az ifjúság természetét és jelentőségét. Van abban valami sorsszerű, hogy Karácsony Sándor neve éppen ezzel a folyóirattal és ezzel a címmel forrott össze, holott a folyóiratot címével együtt szerkesztőként ő csak örökölte, de nem ő találta ki.

81