Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Ménesi Gábor: Minden titok mögött újabb titkok vannak (Sándor Iván: A várható ismeretlen)
a személyes érintettséget sem. Korábbi írásaiból, nyilatkozataiból is tudjuk, hogy a Műegyetem lapja, a Jövő Mérnöke szerkesztőjeként belülről élte meg az akkori történéseket, átérezve a sorsfordító napok súlyát. „A magyar forradalom kivételes eseményeinek egyike az volt, hogy benne az Én, az elnyomott, a megtiport személyiség ébredt önmagára. Abban a században, amelynek a történetén végigvonul az Én porrázúzódása, veszendősége, a személyiség eróziója. így nézve elmondhatjuk, hogy az ötvenhatos forradalom az autonóm ember szabadság és egyenlőség elve alapján való önmegőrzésének utolsó, egy egész nemzetet átfogó európai tette volt. Együtt mutatta meg a szovjet diktatúra elfogadhatatlanságát, s azt, hogy a nyugati világban milyen gyöngülő a hatásfoka a szabadság és egyenlőség együttes érvényesíthetőségének." (86-87.) Ugyanakkor hangsúlyozza azt is, hogy még 1956. október 23-án, a Bem-szobomál zajló tüntetésen sem voltak tisztában a jelenlévők azzal, hogy forradalom lesz. Két alapvető követeléstől - amely a szovjetek kivonulására és a Rákosi-rendszer megszűnésére vonatkozott - eltekintve a forradalom résztvevőinek többsége másképp képzelte el az ország sorsának további alakulását. Ez a nézetkülönbség tört felszínre később az események gomoly- gásában, káoszában. A szerző meggyőződése, hogy a forradalom nem november 4-én bukott el, miként a közkeletű vélekedés tartja, hanem már kitörésének óráiban. Az ötvenedik évfordulót határpontnak látja Sándor Iván. Egyrészt a zavargássorozat miatt, másfelől pedig azért, mert a tudomány és a művészet eljutott annak felismeréséig, hogy a múlt nem csupán egyetlen narratívában értelmezhető, és láthatók olyan feltáró-titokkereső törekvések, mint Térey János és Papp András Kazamaták című drámája. A titkok szövevénye ciklus portréiban Sándor Iván azokkal alakít ki dialógust, akiknek tevékenysége a korlényegre való rávilágítást szolgálja. Mint írja, ,,[a] felejtésnek kitett emlékezés és a megőrzésért küzdő emlék folyamatos sakk-matt helyzetében kedvenc »gyaloglépésem«: megfigyelni a hajdani eseményekre mások másféle szempontból vetett tekintetét." (158.) így mindenekelőtt Mészöly Miklósét, akiről szólva Sándor Iván kiemeli azt a „kreatív szigorúságot", amellyel Mészöly korát figyelte és műveit megalkotta. A Mészöly-életműben „feszülő erő, intés és dilemma nem csak önmagát mutatja, a múlt század második felének szinte valamennyi irodalmi kérdését segít megvilágítani". (119.) Sokat tett a magyar próza fáziskésésének ledolgozásáért, és amikor a megújuló európai regény eredményeit beépítette saját művészetébe és a hazai próza diskurzusába, több „elkerült" regénykorszakon lépett át, felismerve mindazt, amivel „az európai regény már a század elején szembenézett, amikor centrumába állította az Én veszendőségét, mint a kor nagy történetét, és ehhez kidolgozta az Időnek mint nem kronologikus tapasztalatnak a szerepét a regényben". (119-120.) Balassa ugyancsak azon gondolkodók közé tartozott, akik a históriában nem külön-külön, hanem egymástól elválaszthatatlannak látták a múltat és a jelent, vagyis a „történelem folytonosságát - amiként a művészetét - nem a valahonnan valahová, nem az időbeli egymásutániság sémájában látta, hanem az archaikus és megújuló, a megújulásban a korábbit is rejtő együttállásban". (142.) A ciklus szép darabja a Poszler-esszé. Sándor és Poszler máshonnan indultak, de ugyanahhoz az évjárathoz tartoznak, tapasztalataik csaknem azonosak. A Kolozsváron nevelkedett Poszler, az oda a Film Színház Muzsika fiatal munkatársaként, a Fővárosi Operettszínház társulatát vendégjátékán elkísérő Sándor Iván emlékei kopírozódnak egymásra: párhuzamos életút, sorsutazás, tapasztalatszerzés, mindenekelőtt a huszadik századról, annak sűrűsödési pontjairól. A szövevény megtapasztalása — ez a Poszler-életmű kulcsszava. „Ezt elemzi (...) egész pályáján: hogyan hatol a mélyére az irodalom?; miképpen ütköznek értelmezései a gondolkodástörténetben?; mennyiben jelennek meg antinómiái az ország, a régió történelmében ? " (158.) rákérdezéshez megfelelő módszert és esszényelvet a nyugatos esszé és a hermeneutikai értelmezések összekapcsolásával dolgozta ki. „Ez azt jelenti, hogy az emlékezés nem kizárólagosan elevenné tétel, hanem a személyes és közösségi titkokhoz való eljutás és feltárás. Miközben megtörténik a szellem számára legfontosabb: a »dolgokra« való első rákérdezés. Az elmúlt negyedszázad esztétikájában-esszéisztikájában az erre képes kevesek egyike." (160.) Simon Balázs, aki már „első verseiben együtt próbálta a vers célkeresztjét a kozmoszra és önmaga sötétülő énjére függeszteni", ugyancsak fontos Sándor Iván számára. (199.) Az esszék íróját a nagy éjszakát járók vonzzák, azok a művészek és gondolkodók, akik hivatásuknak tekintik a látható mögé pillantást, nem elfogadva azt, hogy az, ami mutatja magát, olyan, mintha valóban 106
