Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Ménesi Gábor: Minden titok mögött újabb titkok vannak (Sándor Iván: A várható ismeretlen)
az volna, aminek magát mutatja. De ez csak az első lépés. A következő fázis az, hogy vajon az így feltárulkozó látvánnyal képesek vagyunk-e szembenézni, s el tudjuk-e viselni a valóságot, amit megpillantottunk. Ezek a dilemmák pedig nem választhatók külön a gyanú és önkorlátozás már említett tapasztalatától. A regényírás folyamata elválaszthatatlan a korszak problémáit ugyancsak centrumba helyező esszéírói praxistól. Persze a módszer alapvetően más. A történelmi apóriákon és a magyar, illetve európai regény huszadik századi útjának dilemmáin egyaránt töpreng esszéiben Sándor Iván, ezek együtt látása az új kötetben is konstitutív sajátosságként mutatkozik. „Az irodalom számára a kérdések kérdése az, hogy a humanista kultúrakorszak elenyészése után - ide számítom a poszf-utánisá- got is - a piaci hatások, a médiacentrikus szimulációk idején miképpen hozhat hírt az emberben-társada- lomban megbúvó mögöttesekről. Miképpen őrzi azt az — akár iróniában megnyilvánuló - komolyságot, amelyben a bennünk-körülöttünk lévő titkokig hatol le és szembesít azzal, hogy minden titok mögött újabb titkok vannak" - írja. (107.) Ezúttal is meghatározó a korválság érzékelése és regisztrálása, az utániság állapotának tematizálása. „Egy plasztik homlokzatú épület előtt megállva egyszerre sejlenekfel a belső terek és villan vissza a külső forgatag, összemosódnak emberek, tárgyak, dimenziók, közös látványba montírozódik az eredeti, a másolat, önmagad tükörképe és a megpillantottban való otthontalanság." (34.) Ez a szituáció határozza meg a korszak művészének tapasztalatát, amelyhez hozzátartozik, hogy „magának az Időnek az átstrukturálódott idejében vagyunk", a folyamatos időélményt pedig a lekésettség és visszamaradottság determinálja. „Az, hogy semminek nem az a lényege-értelme, ami, hanem valami más, az Időt sem hagyja érintetlenül. Kettős Időben élünk. Egy megkaparinthatóban, amely maga is lekésik önmagáról, és egy valódiban, amely azonban takarásban van és feltárásra vár." (177.) Valamennyi korszak tétje éppen ebben a feltáratlanban ragadható meg. A művész feladata, hogy felhozza és nyelvet találjon neki. Azért foglalkoztatják a huszadik század - Prousttal kezdődő regényútjának - jelentős állomásai, mindenekelőtt Joyce, Kafka, Musil, Broch, Beckett, Borges, Claude Simon, Ransmayr művei, mert a korszak nagy dilemmáit láttatják. Felveszi új könyvébe azt a nagyívű Proust-esszét, amely korábban már külön is megjelent, most azonban új kontextusba kerül, párbeszédbe lépve a kötet többi szövegével, különösen így van ez az utolsó, ugyancsak a regényről töprengő írás esetében (Pauló a görög tengerparton). Sándor Iván a Proust- esszében abból indul ki, hogy Az eltűnt idő nyomában centrumában az Én megingása, osztódása, veszendősége áll. Arra kíváncsi, „miért egy hosszú - Cervantesszel kezdődő - regényszakasz lezárása és egyúttal mennyiben egy új, máig tartó regényszakasz elindítója a Recherche, továbbá hogy az, amit az Én veszendőségéről hírül ad, azok a poétikai eszközök, amelyekkel ezt a hírt adja, mennyiben hatnak a mai regényre". (217.) Megállapítása szerint Proust műve „az Eltűnt Személyiség nyomába indult el. Ezért lett egy regénykorszak betetőzése, egy új regénykorszak elindítója. Ezért tudta megteremteni a regény új epikai koordinátáit és anyanyelvét, amely áthatotta a századunkat. Proust megérezte, hogy az Ént már nem lehet megtalálni, elevenné tenni a regény korábbi nyelvével. Megérezte: az, hogy az Én a felvilágosodástól a regény centrumában tudott maradni, már a múlté, veszendősége visszafordíthatatlan. Megtalálta a törés két pontján az osztódott személyiség két formáját: a Felidéző és a Felidézett Ént. »Egyben tartásuk« kísérlete olyan radikális kihívás volt, amélyhez addig ismeretlen epikai formákat kellett alkotnia." (220-221.) A modem európai regény tehát előbb a „fenyegetettség beköszöntőről" ad hírt, majd a „fenyegetettség visszafordíthatatlanságáról", utóbb pedig már „a veszendőség »régiségként« szemlélhetőségéről az új fenyegetettségek felőli nézőpontokból". (221.) Vagyis a Recherche-ben az Én már széttöredezett, de még összetartható, a Proust utáni regényváltozatok azonban már az egybentartás kudarcáról számolnak be. Sándor Iván alapos értelmezéstörténeti áttekintést ad esszéjében a Proust-regény igen terjedelmes irodalmáról, megvizsgálva, mi az, amit „a századelő recepciója már észrevett a Recherche-ben és miért azt vette észre, továbbá hogy mi veszítette el ebből az időszerűségét és mi a maradandó. Ugyanígy nézem a századvégi recepció néhány jellegadó teljesítményét: mit vesz észre, miért, hogyan. De másfelől: mit nem vesz észre a maradandó előzményekből. Azt keresem tehát, hogy miképpen jelenik meg a befogadói nézőpontokban, beszédmódban, elemzői módszerekben a korszak szelleme, irodalmi tudata." (250.) Elsősorban azt tapogatja körül, hogyan hatnak az említett tapasztalatok az újabb magyar (és európai) regényre, milyen változatokat, regénynyelveket 107
