Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Ménesi Gábor: Minden titok mögött újabb titkok vannak (Sándor Iván: A várható ismeretlen)
a Horthy-korszak, valamint arról, milyen következményekkel járt 1944. október 15. az egész magyarság számára. Ebből következően ugyancsak fontos kérdés, hogyan támadják az egykori vírusok a társadalom mai immunrendszerét, hogyan rakódnak egymásra, hagyományozódnak nemzedékről nemzedékre a múlt tisztázatlanságai, a szembenézés- és dialógushiány változatai. Pontosan ez, ami az esszék szerzőjét érdekli, vagyis a huszadik század történelmének homálya, eltakartsága, értelmezéshiányossága, kavargó, üledékes mentalitása. Sándor Iván a Haza a mélyben című esszében beszél arról, hogyan inspirálta a bibói látásmód, a Bibó által felvetett apóriák, amelyek ma sem veszítették érvényüket. Már azok a korábbi munkái, amelyek megjelenésétől valódi pályakezdését számítja, nevezetesen az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején játszódó regény, A futár, valamint a tiszaeszlári vérvádperrel foglalkozó esszékönyv, A vizsgálat iratai, magukon viselik az akkori intenzív Bibó-tanulmányozások nyomait. Bibó István „a látható mögött azt kereste, amit a szuggeráció eltakar" (51.), elsősorban az foglalkoztatta, „mi az oka annak, hogy egy tágabb közösségnek, egy nemzetnek félrevezető tapasztalatai vannak önmagáról és a külvilágról?; miért, hogyan alakulnak ki a mentalitásokra-közállapotra jellemző hárítási effektusok- bűnbakképzések?; az okok keresése közben hogyan szólaltatható meg a »befagyasztott« múlt?; mi lappang a különböző személyes, családi emlékezettanok mélyén és hogyan ütköznek ezek egymással?" (47.) A közép-európai régió zsákutcás fejlődése, a hamis helyzetek kialakulásának mechanizmusa, az elhallgatások-eltakarások természetrajza foglalkoztatta, s ennek nyomán indul el Sándor Iván, a regény és az esszé segítségével nyelvet találva az említett lényegi kérdéseknek, azt vizsgálva elsősorban, hogyan határozza meg mindennapjainkat az álarcos formák jelenléte, illetve hogyan élnek tovább egymásra rétegeződve a kétezres években is a huszadik század antinómiái, szemrevételezve a demokrácia formaváltozásaival járó jelenségeket és az ezeket kísérő populista- akcionista megnyilvánulásokat, a hisztérizálódás mozzanatait. Megfogalmazza a felismerést: „A rendszerváltozás után immár elég hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen: nem kizárólag a szocialista évtizedekre terhelhető rá a sokszor hangoztatott magyar (régióbeli) fáziskésés. A huszadik század egészében szilárdultak meg a hiánystruktúrák. Ebben a régióban többnyire a meg nem oldott, a sérült, a traumatizáló a domináns tradíció." (55.) Vagyis a látás helyett a látás eltörlésének drámájában élünk, a históriától való megfosztottság, a történelem elvesztésének tapasztalata, illetve a múltból való tanulásképtelenség jellemzi a továbbélő huszonegyedik század emberét. Visszatérve a bibói gondolatvilághoz, ezzel összefüggésben Sándor Iván nem tartja megkerülhetőnek a dilemmát, miszerint az életmű centrális problémakörének meg nem értése, elhárítása mögött ugyanazok az effektusok húzódnak meg, amelyek a maguk korában Katona József, Vörösmarty Mihály, Kemény Zsigmond vagy Jászi Oszkár sorsát is meghatározta. „Amiként mindazokénak, akik a mélyben húzódó, álarcok mögé bújtatott, meghamisított »dolgok« feltárását, megnevezését, értelmezését kísérelték meg; akik azt kívánták elmondani, hogy a nemzeti sztereotípiák milyen neurózisokkal terhelik meg a közgondolkodást." (45.) Aki tehát a mélyben rejlő problémákat kísérli meg felszínre hozni, annak a gyanúval és az önkorlátozással kell szembenéznie, mondja Sándor Iván. A gyanú voltaképpen nem más, mint a nemzetietlenség vádja azokkal szemben, akik - megváltó vagy bűnbak keresése helyett - a saját hibákra is rámutatnak. Az önkorlátozás fogalma pedig arra vonatkozik, hogy vajon az így megpillantott és felismert zsákutcák és következményeik elviselhetők-e az egyén számára. „Bibó legjobb munkáiban vállalta a vádat és elvetette az önkorlátozást. Ezzel a hajthatatlansággal mutatta meg az illúziók és hazugságok mögött húzódó valóságos, másik Magyarországot." (46.) A mindenkori jelen dilemmái a múlt tisztázatlanságaiból erednek, hangsúlyozza a szerző. Elkerülhetetlenné vált tehát a história mélyáramlatainak és az ezeket kísérő mentalitásváltozatok transzparenssé tétele, a felidézés és szembenézés aktusa, elsősorban a második világháborús részvétellel és a hozzá vezető korszakkal, a holokauszt egész országot sújtó traumájával, de ötvenhattal éppúgy, melynek megemésztetlenségei máig kihatnak. A több mint három évtizedes hamisítás-elfojtás-sorozat, a szembenézés folyamatos elmaradása után, majd bizonyos politikai erők kisajátító törekvése miatt a mai nemzedékeknek nincs hiteles képük ötvenhatról. A forradalom eseményeinek és utóéletének külön ciklust szentel Sándor Iván, nem hallgatva el 105
