Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Fried István: "Két végtelen között a név…" (Tandori-próza, versből kibontva: Nat Roid, „…de maradj halott”)
azt a borzalmas képrejtvényt, melyet ók ketten is (azon kapták magukat! mesélték egymásnak tegnap megint lefekvés előtt, este), szinte az elvárt irtózattal követték nyomon. Ez így a teljes igazság, mondta alig nevetve, Draga." A befejezés úgy varrja el a szálakat, hogy az „igazság" hozzáférhetetlenségét egy kicsinyítő távlatba helyezi, a személyessé élt történetdarabkák és az újságközlemények együtt „hírértékűek", noha az újságok hatásmechanizmusa még e „profi" olvasóknál is működik, hiszen „szinte" eleget tesznek az „elvárt" irtózat sugalmának. Ám arra fel kell figyelnünk, hogy az eseményekről a legtöbb esetben közvetve értesülő Drágában, miként az informált férjben, megmarad némi bizonytalanság, az „alig nevetve" tartózkodást feltételez, a bűnügy részletei pusztán meg-mego\dódnak, s ez bizonyára kevesebb, mintha megoldódnának. De talán e részlet szövegmagyarázatánál érdemes volna továbblépni. A bűnügyi regényt ugyanis végigkíséri Draga szándéka, hogy a többnyire férje által hozott, olykor máshonnan beszerzett információkat „egységes" szöveggé formálja. Íráskísérletei beiktatódnak a történések közé, dramaturgiailag korántsem megakasztó tényezőként, feltehetőleg nem kommentárként, hanem általában egy történés, történet rögzíthetőségének problémájaként. A madarakkal és férje „ügyeivel", a maga információéhségével egyaránt törődő Draga azonban nem képes túljutni a feljegyzéseken. Bármily részletezők, alaposak, nem tudnak regény(darab)ként funkcionálni. A más irányú tevékenység (súllyal a madarak gondozása) következtében mégsem minősül kudarcosnak Draga élete és életvitele, az írás által jelentkező megoldhatatlansággal a madarak világának bensőséges ismerete szegezhető szembe, mint amelybe nem szólhat bele az, ami az írás által jelentkező gond, nyugtalanság révén megnehezíti az élet megélését; a felelősségtudat, a bensőségesség, a családivá váló együttlét, tapintat jelzi azt az életminőséget, amit - ismétlem - az írás, a küszködés a feljegyzések formává alakításával nem tud megadni. Az elbeszélés nehézségeiről természetesen nem a ...de maradj halott hozza az új felismeréseket, a népszerű regényalakzat kötelező (?) eseményessége alig kínál szabad teret az elbeszélő kétségei megfogalmazásának. A metaregényi epizódok ugyan figyelmeztetnek, hogy a műfaji emlékezet sem óvja meg az elbeszélőt a hagyományokba ragadt kliséktől, ám éppen ezekre a „klisékre történő" utalások jelzik, hogy az elbeszélő nem tartja magát az örökölt előírásokhoz, nem pusztán a Tandori-oeuvre más szegmenseit véli bevonhatónak a cselekményszövésbe (így például az ezúttal szűkebben adagolt kortárs művészet neveinek allúzióként való említését),9 hanem a bűnügyi regény mellé vagy mögé regényesíti a maga madártörténeteit, kiindulópontul egy verset választva. Itt azonban szükségesnek látszik visszatérni a tévesztésből adódható véletlenek szerepéhez. Már csak azért is, mert a névadás/azonosítás önmagában tévútra vihet, a név sem igazít el teljesen, a névadó nem különböztet meg különnemű lényeket, dolgokat, hanem a névadás segítségével összefog, egymásra vetít, s így azonosság és különbségtevés verbálisán aligha lehetséges, két név között a végtelen lehet, miként a cselekvésformák látszólagos azonossága sem reprezentál önazonosságot. A véletlen ezek szerint a szemlélet minéműségétől válik függővé, miként azt Ron Sadie fejtegeti: „A véletlenek csak azért léteznek, mert közös figyelőpontból nézzük a dolgokat. Máskülönben azonos neve lehet egy iparvárosnak, egy tudósnak, egy madárfajnak, egy futballcsapatnak, egy harisnyakötőnek, egy hajónak, egy pisztolynak, egy hajszesznek, és még sorolhatnám. Robbantásokat idézhet elő egy anarchista, egy gengszter, egy tudományos kísérlet, egy gyerek, egy gondatlan személy, egy természeti jelenség és így tovább". A regény első felében vagyunk, az eligazodás az egymásra toluló eseményhalmazban egyre reménytelenebbnek tetszik, a szereplőket nem kevésbé zavarja meg, hogy már a megnevezésekben sem lehet megbízni, az elbeszélő sem talál teljesen biztos fogódzót a történések közepette10, nemegyszer átengedi a történet folytatását, kommentálását, a 95
