Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Borsodi L. László: "Sátán és Isten foglya" (A költői képek mint világértelmező alakzatok Baka István költészetében)

Adynál a szekér az ellenőrizhetetlen fátum, a (szövegbeli) személyes sors és az ehhez társuló tehetetlenség metaforájaként értelmezhető, addig Bakánál a futás vánszorgássá szelídül, s nem csupán a tárgyiasított lírai énre (a szekérre) vonatkoztatható, hanem az alkotásra, a költészetre is. Míg Adynál függőben marad az, hogy meddig, hová fut a szekér - ezáltal az úttalanság érzetét keltve, illetve a lírai alanynak a saját sorsával szembeni tehetetlenségét, passzivitását is érzékeltetve -, addig Bakánál a nyugalomra, a békére való vágyakozás fogalmazódik meg:

„már csak egy szelíd

Fészerre vágyom korhadozni békén"

A harmadik szakasz további három sora a belső kényszernek a honnanjöttségét, eredetét, értelmét kérdőjelezi meg:

„Nem is tudom mi kényszerít vakon Sáros dűlőket járni körbe-körbe Holdatlan éjen naptalan napon."

A „Sáros dűlők" körforgásszerű volta a vers eddigi konstrukciójával összefüggésben a (lírai) személyes sors, a költészet, az éppen íródó vers perspektíva nélküliségének lehet a képi kifejezője. A teljes sötétség is beáll: „Holdatlan éjen naptalan napon".

A harmadik és az első szakasz képi világa motivikus összefüggésben áll egymással („agyagos út", „sárdarabok", „Nap", „napok", „éjek", „sáros dűlők", „holdatlan éj", „naptalan nap"), felidézve így együtt Pilinszky János Harbach 194449 című lágerversét:

„ Újra és újra őket látom, a hold süt és egy rúd mered, s a rúd elé emberek fogva húznak egy roppant szekeret."

Külön tanulmány tárgyát képezné a két vers motivikus összefüggéseinek vizsgálata, hogy miként valósul meg az, amire Árpás Károly hívja fel a figyelmet: „az egyetemes halál-fenyegetés a bakai lírai énre szűkül".50 A Pilinszky-szöveg felől olvasva Baka versét: a kiszolgáltatottság, a megalázottság, a sorsszerűség, a halálközelség fogalmai még erősebb kontúrral körvonalazódnak a költeményben, hangsúlyozva a lírai én szorongatott helyzetét, a költészet értelmetlenné válását.

„Fáradt vagyok hiszen végül kifárad A lelke-fosztott faragott fa és A vasszögek s a formába feszített Abroncs elernyed sírva az egész"

A „lelke-fosztott faragott fa" a költészet, a művésziét felszámolódásának metaforájaként a formába való kapaszkodást is megkérdőjelezi. A Gecsemáné című versciklus címadó alkotása beszélőjének elmúlás-tudata artikulálódik („Már évek óta csak búcsúzkodom") úgy, hogy a halálon felülemelkedőnek vélt művésziét, a költészet sem válik már megtartó

49 Pilinszky János: Harbach 1944, 43.

50 Árpás Károly: A fohászkodó. Baka István: November angyalához, 53.

78