Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Borsodi L. László: "Sátán és Isten foglya" (A költői képek mint világértelmező alakzatok Baka István költészetében)

nyelvi univerzumra vonatkozik, hanem az azt létrehozó látásmódra: a képekben fogalmazás, zárt formává rendezés kényszerére, ami (...) a költői világ belső egységét, autonómiáját helyezi szembe a külvilág tapasztalatával. "36

IV. Az alkotás és az alkotó metaforizációja

( Szekér)

Szem előtt tartva értelmezői előfeltevéseinket, nem itt a helye vitát nyitnunk arról, hogy milyen mértékben szerepjátékos(ok) a bakai líra beszélője, beszélői a kései November angyalához című kötet egyes opuszaiban (főként a Gecsemáné című ciklusra gondolunk), ugyanis ezt a kérdést már tisztáztuk.37 Fűzi Lászlóval azonban már most leszögezzük, hogy az 1994-es - egyben utolsó csak új verseket tartalmazó - kötetben megnő a vallomásos, megrendültséget kifejező jelleg. A szerepversek mellett nagyobb számban kapnak helyet a „hagyományos lírai"38 szövegek. A magunk részéről ezeket a verseket olyan típusú alkotásoknak nevezzük, amelyben megnő az önreflektív jelleg, az önmetaforizációs gesztus. A Szekér39 című versben például a lírai én mint alkotó, illetve az alkotás és az ahhoz való viszony metaforái jönnek létre.

Nagy Gábor tanulmányában40 Baka István önreflexív verseiről azt mondja, hogy az önreflexivitás a koherencia egyik fontos eleme; míg első köteteiben szórványos jelenség41, a November angyalához című kötetben már kötet- és versszervező szerephez jut. Ez a reflexió az esetek többségében önértelmezés is, amely az alkotásra és a versbeli beszélőre mint alkotóra vonatkozik. Az alkotásra történő utalások ugyanis az alkotót (véleményünk szerint ugyancsak mint versbeli, nyelv által megalkotottat) is értelmezik, kiemelve ezáltal a költői én egyik vonását, a művészlétét.42 Ezzel magyarázható az, hogy értelmezésünkben miközben lírai énről beszélünk, szükségszerűen a versbeli alkotóra és a műalkotásra, valamint a megalkotott / az éppen íródó műre is utalunk.

A Szekér című költeményben a beszélő az alkotó szerepében tulajdonképpen a költői nyelvvel vet számot. Azt a költészeteszményt kérdőjelezi meg, amely a világ, a lét, a kultúra értelmét kereste 43 A költészetbe, versbe vetett hit megingása szigorúan kötött formában jelenik meg (5x4-es „magyar szonett"). A vers szövege perel a formával, amelynek halálon felülemelkedő volta, a forma, a költészet oltalmazó szerepe kérdőjeleződik meg: „s a formába feszített / Abroncs elernyed sírva".

A címből kiindulva a „szekér" motívuma utat, utazást konnotál, s - mint közlekedési eszköz - minőségéből („vánszorgó") a haladás lassúságát, az út göröngyösségét is. A költemény nyitánya, a kezdő költői kép (amely valójában az első két szakasz) megengedi a címhez társított képzeteket anélkül, hogy elrugaszkodnánk a vers szövegétől:

36 Papp Ágnes Klára: Szépség és harmónia hermeneutikája, 76.

37 Borsodi L. László: „...bennünk, emberekben van". Baka István istenképéről, 2001.

38 Fűzi László: Szerepversek - sorsversek, 1124.

39 Baka István művei. Versek, 322.

40 Nagy Gábor: A lírai önértelmezés Baka István költészetében, 1995.

41 Lm. 87.

42 Vö. i. m. 88.

43 Vö. Fried István: Baka István „Számadása", 89.

76