Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Borsodi L. László: "Sátán és Isten foglya" (A költői képek mint világértelmező alakzatok Baka István költészetében)
tos (egyre kevesebb a „levél"), hiszen alulról fölfelé nézve látható az ég, amely több mint egyszerű természeti kép. A „kék üresség" metafora kozmikus összefüggésekbe helyezi a földi terrénum reménytelen világát: a fent archetípusa jelzi, hogy nincs transzcendens távlat, megváltódás, nincs meg már az induló Baka költészetének perspektívája sem (lásd a Szakadj, Magdolna-zápor interpretációját). Egyedül a halál uralma marad, a varjú. Ezt a gondolatot támasztja alá a szakasz utolsó két sorának hasonlata, amelyben Isten - mint a lehetséges világrend (erkölcsi rend, élet) letéteményese - csak széttöredezett, materializálódott nyomokban fedezhető fel. Ezen a ponton a földi szférán belüli hullás és a kozmikus méreteket öltő lefelé pergés (mozgás és hanghatás tekintetében is) párhuzamba állíthatók egymással. Mindkettő az apokaliptikus méreteket öltő démoniság jelenlétének következménye, mindkettő a lent archetípusát megjelenítő földi szféra felé tart. Ez a képi világ hozza létre a versben a tragikumot. Véleményünk szerint az utolsó szakaszban válik a legösszetettebbé mind a vers képi világa, mind pedig az ebből eredeztethető értékszerkezet: „Hullnak a barna-piros levelek, hull a világ, és hullunk véle mi, nedvét kiszívó levéltetvei; ősz van az űrben, a vég közeleg." A második sorban megjelenik a pusztulást totalizáló „világ", amely metaforakánt egységbe fogja az első három szakasz képeit és az azokban létrejövő apokalipszist. Eszerint a „világ" szó egyaránt jelenti a (szövegen belüli) tapasztalati, a földi és a szellemi (isteni?) szférát, amelyhez nem tartozik hozzá az ember, vagy ha hozzátartozik, akkor a lírai én azért érzi szükségesnek kiemelni többes szám első személyben a „mi"-t, mert ez a közösség, az emberiség volt a legnagyobb érték a világban. Kiderül: megérdemli, megérdemelheti a pusztulást, ha/mert dehumanizálódva („mi (...) levéltetvei") maga vált ennek a világnak a pusztítójává. Úgy gondoljuk, a vers zárlata kettős értelmezést is megenged, s ennek a kettősségnek a függvényében beszélhetünk a metafora és a hasonlat tragikum- és iróniaképző funkciójáról. Amennyiben az ember kiszolgáltatott a világ és a világ feletti erőknek, tehát egzisztencialista értelemben létbe vetett, akkor sorsa tragikus. Ellenben ha élősködőként az ember(iség), a „mi" az apokaliptikus méretű pusztulás okozója - itt egyébként mikro- és makrokozmosz József Attila-i egybejátszását tapasztalhatjuk meg -, akkor a vers zárlatának tragikuma iróniával párosul, sőt amennyiben az emberre mint a humánum értékét hordozó, fenségesnek láttatott lény hagyománya felől tekintünk, a befejezés metaforája kifejezetten groteszk. A „hullunk véle mi, / nedvét kiszívó levéltetvei" metafora a „mi"-be integrált én kritikája, bírálata, aki felismerésével - ha későn is - „rádöbben szabadságára és önnön lehetőségeire", arra, hogy alakíthatta volna másként a létet.35 Iróniájával kívül is áll a „mi"-n, de nem mentes a közös pusztulástól. A lírai én - a Szakadj, Magdolna-zápor című vershez képest - tárgyilagosabb, odaértett hangként értelmezhető, aki az induló versek képalkotásához képest közvetlenül nem reflektál önmagára, nem individualizál, hanem a beszédében megképződő képi (metaforikus) világba, egy közös emberi tapasztalatba integrálja magát. Baka annak ellenére, hogy egy tragikus és ironizált világot teremt az Ősz van az űrben dmű versében, mégis harmonikus és szép vüág. Papp Ágnes Klára megállapítását érvényesnek érezzük erre a költeményre is: szépség és harmónia fogalma „nem a megalkotott 35 Vö. Bara-Csutak-Balázs-Benkes: A késő modernség, 150. 75
