Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Fried István: Egy évszázad Faludy Györggyel
lévő életforma iránt lehet eszköze (nagyon ritkán az), hanem az állandó újraolvasás (és kényszere), a műveltség-felejtés ellen vívott, időnként kétségekkel teli küzdelem. Faludy az olvasóhoz, a remélt és vágyott könyveket forgatókhoz fordul verseivel, nincs tekintettel irányokra, tudós elméletekre, s még a bölcseletet versbe fogva sem tágít meggyőződésétől: az értő olvasó és az alkotó dialógusa adhat reményt egy olyan korban, amelyben a humán műveltség és az olvasás értéke megcsappanni látszik. Ehhez az akaráshoz nyelvet kellett találni, és talán nem tévedek, ha megkockáztatom: olvasói, rajongói szerint Faludy György megtalálta ezt a nyelvet. Végezetül nagyon személyesen, kilépve az értekezői szerepből, a régi ismeretség jogán. Tudom, hogy az őszinteség nem esztétikai, nem irodalmi kategória. Faludy György verseiben nem a kitárulkozó, hanem jóízűen előadott történeteivel egy lényegű költő köszön ránk, aki a XX. század nagy - pozitív és negatív - „élmény"-eit megélte, közvetítette, hitte. S ha időben távolodó, de nem felejthető alakját idézem föl, verseit olvasva hangját is hallom, az 1980 két tercettjében ars humaná-jának üzenetére ismerek, arra, amit „prózában" ritkán mondott el, egész magatartásában azonban sugározta. Bárhol volt is, Szent István körúti vagy csillaghegyi otthonában, sorsa hét világában, fogságában, katonaként. E hit sosem hagyta el, költőiségét nem pusztán személyével hitelesítette, hanem inkább azzal: a baljós előjelek ellenére sem adta föl reménykedését, hogy költészetével sokakhoz szól, sokak számára jelent valamit, sokak emlékeznek majd szavaira, sokakat avat be versvilágába: Inkább figyeljed a lebukó holdat, ahogy majd, mint te, könnyű ködbe olvad. Kultúra nélkül örök a hiány. Észt, szellemet keress, ne adatot. Olvass, bolyongj, szeress. Nagyon kívánj boldognak lenni. Én is az vagyok. Függelék Faludy György köszöntése (Elhangzott a költő 95. születésnapi ünnepségén, a Nemzeti Színházban) Az ásványi kincsekben meglehetősen szegény, de Faludy-szonettekben - roppant szerencsére - igen gazdag föld polgáraként töprengek el a számok játékán; az öt például - a Szimbólumtár szerint - „egy alakba sűríti az analízis (kettő) és a szintézis (három) egymásnak ellentmondó elvét", az öt elemmel (ez kínai adat) kapcsolatban az öt égtáj (Kelet, Dél, Közép, Nyugat, Észak), az öt bolygó, többek között még az öt erény is kapcsolatba hozható. A kilenc meg a „misztikus tudás és a beavatás numerikus szimbóluma". Előttünk áll tehát a kilencvenöt, mint a számok, a számokról való tudás summája, különös tekintettel arra, hogy a számok vezették az antik bölcselőt a szférák zenéjének kihallgatására. Ez a kilencvenötös további, lényegi elemmel töltődik föl, ha a Faludy-pályarajzot vázolgatjuk magunknak, egyelőre a kilencvenötös számon dereng át az ifjú pompeji strázsa, a vágáns költészet pszeudo-Villonja és Heinéje, ide tér meg a vándor „őszi harmat után", itt rajzolódnak ki az emléksorok a rőt Bizáncról, s erre íródnak rá a szonettek, az átköltések, a kalandok a világlíra végtelenített mezején. Ezek a számok vezetnek távolra, egészen a közeli és távoli Keletig, napnyugati irodalmi őrjáratokig, hová a hangutánzó szavak a bolyongónak, ám a nyelvben maradónak utánaszálltak, hogy Berzsenyivel zengjen mellkasa. Mit idézhetnék mást e kilencvenöt alkalmából, mint a perzsa költészet homéroszi méretű epikusát, Firdauszit, az ő Sah Náméját, annak egy sorát Radó Antal átköltésében: Ki daltól lesz újjá, sohasem vénhedik. Isten éltesse e sohasem vénhedőt... 58
