Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Fried István: Egy évszázad Faludy Györggyel

Ezúttal azon töprengek, hogy Faludy előtt a magyar irodalomban hányán és mikor írták versbe a légszennyeződés szót, olyképpen töltve föl „poeticitás"-sal, mint hajdan József Attila a „mosópor"-t meg a „proletár-utókor"-t, Petőfi a túróscsuszát, Barcsay Ábrahám a kávét. Ám hadd folytassam a Több tudományt című szonettel, látszólag a régebbi kor műveltségeszménye jegyében marasztalná el azt a jelent, amely a világ történelmét, irodalmát, bölcsészetét dobta ki a tananyagból. A beszélő elismeri: „A komputer elmés / találmány", hozzátéve, hogy - önmagában - „Dantéról s Marathónról / nem szól semmit annak, aki e kettő / nevét se tudja". Az emberi tényező kiiktathatatlan, nem a „két műveltség" (C.P. Snow) egyensúlyának felborulása miatt, éppen a mechanikussá vált / váló ismeretszerzés, egy késő pozitivista elképzelés a gátja annak, hogy a „műveltség"-ben részesedjen a komputert használó. Érdemes a szonett további részének idézése:

ki tényeknek hódol,

s nem érti, hogy a »tény« idővel meddő

ábránd lesz, mint a föld lapos tányérja.

Nem sejti, honnét jött és mi az ember,

sem azt, hogy boldogság az élet célja.

Gondolkodni pedig nem tud, vagy nem mer.

Megy az úton, hol a tudomány éles

napfénye vezet az elhülyüléshez.

Aligha cáfolható könnyen, hogy a „tudomány éles napfénye" nem csak ironikusan értendő, az sem, hogy a naiv ténytisztelet a felvilágosodás egy ágának s a XIX. századnak az öröksége, nem mai keletkezésű „ábránd". A gondolkodás (és vele a kételkedés más Faludy-versekben) ugyan az antikvitás hagyománya, ám ma sem korszerűtlen „nevelési" cél, s a tudománnyal élés nem jelenti (nem jelentheti) a humaniórák tagadását, az örökség elfelejtését. A Faludy-költészet a humán műveltség nélkülözhetetlenségét, de presztízsének fokozatos elapadását, rövidre zárva az „amerikanizálódást", a kiszolgáltatottságot a nézőre-közönségre zúduló, válogatatlan információáradatban teszi szóvá, ostorozza, ettől esik kétségbe, közelít rezignádóval. Közéleti annyiban, hogy az újságok híranyagában föllelhető, sokakat (közvetlenül) foglalkoztató kérdésekről olyan módon esik szó a versekben, hogy az mindenekelőtt egy szélesebb olvasóközönség megszólításában mutatkozik érdekeltnek. Ennek érdekében hasznosítja a „használati líra" szókincsét, fordulatait, nem tagadva meg a romantikából örökölt modalitást, a romantikus dalköltészetig, de legalábbis Verlaine-ig visszavezethető „chanson"-ok hangnemét. Ugyanakkor érzékelhető a törekvés, hogy ez a líra beleágyazódjék egy általa megkonstruált világirodalmi sorba, amelynek konstruáltságát az átköltések, az életműnek szinte valamennyi periódusában szerepet játszó adaptációk szervezik, egymásra olvasván és játszván több ezer esztendő európai és Európán kívüli költészettörténetét, a fordítói munkára vállalkozó személyiség szuverén olvasatának hozadékát. Költőiség, erős poetizáltság találkozik a depoétizáló gesztusokkal, magasfokú retorizáltság e retorizáltságot aláásó magatartásformákkal. A több ízben deklarált „függetlenség", távoliét az „iskolák"-tól, a besorolhatatlanság eljátszása segítséget kap a világirodalmi kalandozásoktól, szétmosódnak a határok „eredeti" és átköltés között, míg az átköltések, a nem bizonyosan verses megnyilatkozások, az író-olvasó találkozások erősítik a személyiségnek és művének műveltségben létét. Pusztán olyan létezést minősítve „autentikusának, amely képesnek bizonyul e műveltség termékenyítő olvasására. Ennek nem elsősorban a passzivitásban kimerülő őrzés, a nosztalgia egy elmerülőben

57