Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Fried István: Egy évszázad Faludy Györggyel

Látod az ábrát? A Föld acélszürke, tikkadt sivatag. Sikító szelek a tengereket kifújták az űrbe, helyükön lyukak. (...)

(Nem egészen mellékesen: az első pályaszakasz többnyire erős retorizáltságával szemben a börtönfogság utáni és az „emigrációs", majd az újbóli hazatérést követő líra a retorizált és deretorizált megszólalást váltogatja, a dalszerűséget a sűrűn használt áthajlásokkal egyensúlyozza, a csattanós befejezések egyhangúságát erősen oldja a „decrescendo"-s zárlatok előtérbe kerülése. Az említett közbeszéd „költőiesítése" folyamatosan jut egyre nagyobb térhez még a szonettekben is!)

Félreértés ne essék: nem ennek a lírának esendőségéről szerettem volna versrészleteket dolgozatomban közölni, éppen ellenkezőleg, a példák előkészítésül szolgáltak ahhoz, miként értem egy populáris líra akarását Faludynak kisebb részben 1945 utáni, számottevőbb hangsúllyal az emigrációs versek kötetbe szerkesztésekor. Annyit előre bocsátanék, hogy ez a fajta „popularitás"-ra törekvés nem ellentétes a műveltségben-élés verses közlésével, nemcsak a kultúra féltésének, őrzésének, hanem médiumként felfogott lényegének markáns jelenlétével. Akár politizáló vers fogalmazódik meg, akár életének epizódjaira emlékeztet a beszélő, akár olvasmányai vagy történelmi személyiségek idéződnek meg, a beszéd legott nyitottá válik, a vers tárgyát, hallgatóját, önmagát, azt, akinek az ajánlás szól, beépíti a versbe, nemcsak a beszélő monologizál, dialógusszituáció keletkezik azáltal, hogy a megszólított része(se) lesz az előadásnak, megképződik alakja, vagy elképzelhetővé válik, esetleg - ha rövid időre is - átveszi a szót. S ilyen módon bármely olvasó belehelyezkedhet a versbe, bármely minőségében. Ennek érdekében, illetőleg ebben a hatásszituációban a versnyelv lemond a felülretorizáltságról, noha a tárgy talán igényelné: többnyire feszíti a kereteket a megszólaltatni kívánt tematika komolysága, nagyszabású volta, mindenesetre kevéssé köznapisága és a lemondás a választékosságról, közkeletű szólásokkal éles, hiányos és/vagy tőmondatok költőietlensége(?), paradoxonokból eredő szatirizáló kedv. E keretek feszegeté- se során nem ritka az axiomatikus fogalmazás, jól ismert utalások révén az átlagműveltség kulturális elemeinek bevonódása. Az Egy helytartóhoz 25 év után talán nemcsak „emberi dokumentum"-ként tartja helyét a tematikus antológiákban, hanem éppen azáltal, hogy a körbeírtam popularitás és műveltségi anyag összefogásával a korhoz, eseményhez szorosabban kötött politikai verset nem csupán annak történeti sorába (mondjuk, Vörösmarty, Petőfi és Arany hasonló indíttatású darabjai, valamint elsősorban Ady Endre ide vonatkoztatható lírája mellé lehetne állítani), hanem a versszatíra újabb változatát reprezentálhatná egy efféle gyűjteményben. Magának a versnek indítása példázza a verstárgy megszemélyesítését, valamint a személynek megnevezetlenségével, korábbi személyeket ismétlő-fokozó megvalósításával tárggyá válását.

Haynaunak indultál. Ez rég volt, mondják.

Megszelídültél. Naftalinba tetted a kötelet s előkerült a kolbász.

Azt hallom, szeretnek.

A történeti s jelenkori áttekintés lehetővé teszi a szatíra elszabadulását (Ady írt ilyeténképpen Tisza Istvánról, a vezérkari főnökről vagy kegyelmes Franz von Kossuthról, ez utóbbiról az igencsak beszédes című Köszvény-ország márciusában)',

Alnok vagy, szkizofrén, provinciális s hazug. Opportunizmusod csigája hány szovjet elvtárs nadrágján mászott fel!

Rendszerint nem hiába.

54