Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Fried István: Egy évszázad Faludy Györggyel

(A beszélő végig hangsúlyosan van jelen, meghitté teszi a távoli időzést, csak annyit közöl a tájról és önmagáról, amennyi elegendő a képzelődés megindításához. Semmi meglepő a képekben, képeslapnyi információkat kapunk, a beszéd sem nem emelkedett, sem nem „alantjáró", a beszélő jelene és az emlékezésként sorolt messziség harmóniája nem nyugtalanítja, inkább a maga világába vonja az olvasót.)

S ha a költő műhelyébe vezet, a versírás „gyötrelmeit" tárja elénk, nem állítom, hogy közhelyesen, de azt sem merném állítani, hogy az alkotói folyamat mélységébe engedne bepillantást. Kissé talán misztifikáltnak tűnhetne a vers készítése, olyan tevékenységről hoz hírt a vers, amely mintha lélektani magyarázattal kecsegtetne, miként azt az idézendő passzus csattanója jelzi, valójában a gondosan megszerkesztett, kimért mondatok a józan elbeszélő alakját segítenek létrehozódni, s az ellentét (ismét?) a mondandó, előadandó látszatrejtelmessége s a tárgyszerű magatartású beszélő között feszül. Beszámolót kapunk, amely egy „látomás"-t körvonalaz, s a látomás valóban körvonalazódik:

Ha versbe kezdek, kínlódom s vonaglok, amíg a rossz sorokat megírom.

A jók nem tőlem jönnek. Titkos ujjak jegyezik. Látomás a papíron.

S én plagizálok. Él valaki bennem: védangyal, démon, vagy tündérkirály.

Nem ismerem. Csak olykor félálomban érintkezünk. Azt súgja: «szublimálj!»

A továbbiakben nem lesz zavaróvá, hogy - váratlanul - az olasz reneszánsz poétája iktatódik a versbe, az a mozzanat, amely egy hasonlat erejéig versalakká teheti, egyfelől erősíteni látszik, amit korábban Faludy magától értetődő, nem kikínlódott, természetes doctusságáról írtam, másfelől viszont az olvasót ez a fajta utalás nem terheli meg, hiszen a Petrarcának tulajdonított aktus valójában a beszélő magatartásához járul egy perdöntőnek tetsző adalékkal. A versért, önmaga versben megmutatásáért küszködő poéta „őszinte- ség"-ét ki és mi sem vonhatja kétségbe, feltárulkozik, a költőről, a versírásról elképzeltek vers által realizálódnak:

Testem s lelkem e platói szerelmét vad szenvedélyek kísérik nyomon.

Mocsárba fúlok, ha kiélem őket, kényszerzubbony vár, hogyha elnyomom.

Mit tehetnék? Szaladok, mint Petrarca az abszolút után, mely ellebeg.

A kor nagy (nem csak politikai) kérdései hasonlóképpen bukkannak föl a lírában. A megszólítás, a szemléltetés célirányossága, helyenként a köznapi társalgás fordulatainak a versbe csempészése nem ritka „fogása" a Faludy-lírának, például szolgáljon az 1997 első két szakasza:

Ne bánd, hogy mocskos víz csorog a csapból s kerted fáin félannyi lett a lomb. Megérkezett a technokrata aggkor, a Föld elpusztul. Nem használ a gond.

53.