Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Buda Ferenc: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

vagy hasonló akadályokkal kell majd szembenézniük? Ám mielőtt még dacosan kimondanám magamban, hogy lesz, ami lesz, hirtelen átdereng rajtam: nem is annyira nekem, mint a Szüleimnek támadhat baja miattam. Ha továbbterjed lázadásunk híre az iskola falain túlra, nyomban előveszik s kérdőre vonják őket: hát maguk meg mire nevelték - úgymond - ezt a gyereket? Arra netán, hogy a felszabadítók nyelvére oktató tankönyveket megsemmisítsék? Hogy akadályt gördítsenek az utánuk következők zavartalan tanulása elé? Meg a haladó szellemű tananyag leplezetlen szabottállására? Ez idő tájt bőven voltak már kellő fogalmaink róla, mit várhatnak azok, akik ellene szegülnek a hatalom intézkedéseinek, vagy bármi módon kifejezik különvéleményüket. Miközben a többiekkel együtt fölszedegetem a padló széltében-hosszában dísztelenkedő, tépett-gyűrött papírhulladékot, Jenő bácsi esete is megfordul a fejemben: lám csak, ez a csendes, szelíd ember egész biztosan nem követett el semmi rosszat, mégis elhurcolták, azóta sem látta a családja, azt sem tudják, mi lehet vele. A lázadás mámorából kijózanodva várjuk osztályfőnökünket. Talán tíz-tizenöt perc telik el fojtott várakozásban, mire visszatér. De nem egyedül: vele jön az igazgató úr is. Katonás vigyázzállásba pattanunk mindannyian. A kissé hajlott tartású, szinte valószínűtlenül sovány férfi fáradt mozdulattal int: leülhetünk. Stefán tanár úr közben lassan végigsétál a tanterem hosszán a padsorok között, szúrós szemmel bepillant az utolsó padok mögé is, de mindent rendben talál, a padló feltakarítva, szemét sehol. Ekkor visszalépked a terem elejéig s hüvelykujját szokás szerint mellénye oldalzsebébe akasztva kissé oldalvást lecövekel az igazgató úr mögött. Valamit előre megbeszélhettek egymással, mivelhogy egymáshoz ezúttal nincs egy szavuk sem. Hozzánk sem túlságosan sok. Osztályfőnökünk komoran hallgat, Kiss Károly igazgató úr pedig végighordozza szomorú barna tekintetét a néma osztályon, majd általunk csak sejtett szenvedésektől felszántott arcát felém fordítva csendes hangon megkérdezi: „Buda, te hova is jelentkeztél továbbtanulni?" - „A Fazekas Mihály Gimnáziumba" - válaszolom felállva. „Hát te, Szűcs?" - Gömbi összerezzenve fölpattan: „Én, tanár... igazgató úr, ide a Refibe." - Kiss Károly most az osztályfőnökünkre vet egy pillantást, majd szótlanul bólintva, fáradt léptekkel az ajtó felé indul. Ismét felállunk, s úgy is maradunk. Miután bezárul mögötte az ajtó, Stefán tanár úr ránk szól: „Üljetek le." - Majd így folytatja: „Hát pofikáim, ehhez tartsátok magatokat." Több szót sem azon az órán, sem később nem ejtett az esetről. Nem is volt rá szükség: mindent megértettünk.

Az évzáró végén reménykedve, de nem egészen indokolatlan szorongással vettem kézbe a bizonyítványomat: vajon meghúztak-e oroszból vagy sem?

Közepes volt beírva. Magatartásból pedig példás.

Nem a szerénység, csupán a tárgyilagosság mondatja velem: oroszból sem akkori, sem mai eszemmel s ítéletemmel nem adtam volna magamnak jobbat elégségesnél.

29