Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Buda Ferenc: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

dék pillanatnyi dermedt csönd után kitör az általános lázadás: „Ruszkikönyvek, szemétre!" Lelkes visongás, kiáltozás közepette ragadja elő ki-ki a maga oroszkönyvét meg munkafüzetét, s az olajjal beeresztett, kopott fekete padlón két-há- rom perc múlva már bokáig gázolunk a széttépett, gyűrött lapokból álló papír- hulladékban. Senki nem veszi észre, mikor lép be az ajtón osztályfőnökünk, csak arra eszmélünk fel, hogy ott áll a dobogón a tanári asztal mögött és szó nélkül néz bennünket. Hirtelen lecsillapodva vigyázzállásba vágjuk magunkat a padsorok között, s némán, kissé megszeppenve bámulunk magunk elé. „Üljetek le" - bök felénk busa fejével Stefán Béla tanár úr. Helyünkre zökkenve, dobogó szívvel várjuk a dörgedelmet s a példátlan rebellió egyéb következményeit. Stefán Béla a katedráról lelépve megáll a dobogó innenső oldalánál s végighordozza a tekintetét rajtunk: „Ki kezdte el?" - kérdezi. De a hangjában nem észlelhető harag, még csak bosszúság sem, inkább mintha valami titkos aggodalom csendülne ki belőle. Engem valami megmozdít belülről: azt sem várom meg, hogy tekintete visszapásztázzon felém, nyomban felállók: „Én." Hosszan néz rám, próbálok magam is a szemébe nézni. „Buda fiam - szólal meg végre komoran, a fejét csóválva -, magad alatt vágod a fát." Lehorgasztom a fejemet, s közben a szemem sarkából odasandítok Szűcs Laci - azaz Gömbi - felé. Gömbi kissé gömyedten, magát kicsire összehúzva gubbadozik, hátulról látni: még a nyaka is piros az izgalomtól. Egyszer csak két tenyerét a padra támasztva feláll és kiegyenesedik: „Meg én" - mondja. Stefán tanár úr egy pillanást vet rá, s fejének egy apró mozdulatával jelzi: nem lepte meg a dolog. Azután régtől megszokott, erős hangján még csak ennyit mond: „Mire visszajövök, takarítsátok el ezt a szemetet!" Azzal kimegy a tanteremből s berántja maga után az ajtót. Hamar összekapkodjuk s eltüntetjük a bűnjelek faltól falig terjedő, tengernyi halmazát, majd elcsendesedve beülünk padjainkba, s ki-ki magában próbál számot vetni a zendülés várható következményeivel. Nekem kiváltképp fő a fejem. Vajon mi fog kisülni ebből? Kollektív büntetés? Mindenkinek lerontják majd az orosz meg a magatartás osztályzatát? Vagy csak a kezdeményezőknek kell lakolniuk? S ha igen, hát hogyan? Megbuktatnak oroszból? Netán magatartásból? Na, olyan még nem volt. Esetleg kicsapnak? Nem, azt sem tehetik meg: mindjárt vége a tanévnek, már az osztályzatokat is lezárták. Akkor hát mi következhet ebből az egészből rám nézvést? Az ám: nem engednek középiskolában továbbtanulni. Ajjaj! Máris hallom Anyám félig-med- dig tréfából mondott szavait évekkel korábbról: „Ha nem tanulsz, kisfiam, beadlak suszterinasnak." Megjelenik előttem ezúttal is a tőlünk négy háznyira lévő kis cipészműhely, ahová el-elküldtek néha a Szüleim egy-egy pár kopott, kilyukadt talpú, elnyűtt lábbelivel, kisebbecske koromban szívesen el is időzgettem ilyenkor az alacsony pangli mellett szorgoskodó mester társaságában, sőt még a cserzett bőr szagát is szerettem, egyszóval nem látszott azért annyira ijesztőnek ez az életpálya, mint amilyennek szánták, legfeljebb az állandó üldögélést sokallnám azon a kis háromlábú, kerek széken. Na de például osztálytársamnak, Szabó Ferinek cipész az apja, a Bajcsy-Zsilinszky utca elején, a Víg mozi bejáratával szemközt formán van egy féltenyérnyi kis műhelye, olyan parányi, hogy ő maga is alig fér el benne, és bizony Ferinek, hiába igen jó tanuló, mégis gondja lesz a továbbtanulással, mert maszek az apja. Akkor hát az én gyerekeimnek is ilyen

28