Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Buda Ferenc: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

nyelvre szánt ágyások nagy része üresen, sőt megműveletlenül foglalta a helyet elménk legmélyén már több mint két esztendeje. A baj abból adódott, hogy nem találtuk meg a közös hangot egymással. Hiába iparkodott követelményeket állítani elénk, próbálkozásaival a mi néma - sőt olykor nem is néma - ellenállásunk miatt többnyire kudarcot vallott. Ez alól csak néhány született eminens tanuló volt a kivétel: olyanok, akik tanári utasításra bármit, de azzal egyidejűleg bárminek az ellenkezőjét is hajlandók voltak megtanulni. Igen valószínű, hogy így együttesen a kissé nehezen kezelhetők sorába tartozhattunk, ám az sem zárható ki teljességgel, hogy esetünkben talán inkább az ő nevelői eszközei bizonyultak alkalmatlannak, következésképp hatástalannak. Sajnos az egymás iránti rokon- szenv is már találkozásunk első pillanatától fogva hagyott némi kívánnivalót maga után, s ez óráról órára úgyszintén nem kevés akadályt gördített az előrehaladás útjába. Eme belső akadályok sorába tartozott azonban az is, hogy az orosz- nyelv-tanulás kötelező volta - mondhatni: a tanár személyétől függetlenül - már eleve az ellenállás szellemét ébresztette föl legtöbbünkben. Hogy is ne! Nem elég, hogy felszabadítóként megszállva tartanak, jóvátétel címén elviszik a javainkat, de még a nyelvüket meg a kacifántos írásukat is ránk akarják erőltetni! Kell a fenének! A többség persze csak magában morgolódott, legfeljebb a tanulnivalók következetes elhanyagolásával fejtett ki passzív ellenállást a kötelező orosszal szemben. Kétfajta kivétel volt ez alól: egyik a jó családbeli, jól nevelt s mindenkor kötelességtudó jeles vagy kitűnő tanulóké, akik akadálytalan előrehaladásuk érdekében, valamint a felsőbb hatalmakkal való fölösleges összeütközések elkerülése végett, ritkaságképpen merő tudásszomjból, ám többnyire csupán a velük született vagy beléjük plántált becsvágytól sarkallva készek voltak már kezdetben az orosz nyelv rejtelmeibe is belerágni magukat. A kivételek másik csoportjába azok tartoztak, akikből már életük eme szakaszában kiütközött a lázadó, sőt lázító hajlam. Június eleje táján, s egyben általános iskolai tanulmányainknak a vége felé jártunk már, amidőn egy szép nap reggelén mindhárom végzős osztályban kihirdettette az iskola vezetősége: tekintettel a tankönyvellátás országos nehézségeire, orosz tankönyveinket - a korábbi szokástól eltérően - ezúttal ne vigyük haza a tanév végén, hanem adjuk be, hogy jövőre az utánunk következők is tanulhassanak belőle. „Utolsó óra kezdetén rakjátok ki mind a pad szélire, a hátulsó padban ülő meg szedje össze és vigye ki a katedrára" - hangzott az utasítás. Alig titkolt zúgolódás követte a hirdető személy szavait: „Még hogy adjuk be! Iszen kifizettük év elejin, akkor hát a miénk! Hogy mások is tanulhassanak belőle? Mi az, hogy mások is? Mi se tanultunk ebből egy cseppet se! Ugyan mán!" Félhangos megjegyzések, gúnyos kamaszvihogás itt-ott felcsapó hangjai jelezték: az elvetni szánt mag igencsak köves talajra, tövises bokrok közé hullott. Az utolsó óra előtti szünetről beszállingózván alig ülünk le, az osztály józanabbjai közül valaki - talán Kálnoki Kiss Sanyi? - a reggeli utasításra emlékeztetve megszólal: „Fiúk, szedjük össze az oroszkönyveket!" Zúg, morog mindenki: „Azt osztán nem!" „Nem adjuk be!" „De nem ám!" „Akkor hát mi legyen?" Egyszerre pattanunk fel az ablak felőli padsorból, Szűcs Laci meg én: „Ez ni!" - azzal előbb a szamárfülesre gyűrögetett könyvet, majd a még annál is megviseltebb állapotban leledző, telefirkált munkafüzetet lapjaira szaggatva szerteszét szórjuk. Egy töre27