Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Buda Ferenc: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

csak hétvégeken meg az iskolai szünidő alatt tartózkodott odahaza, a tanításon felüli szabadidejében pedig méhészkedéssel foglalkozott, távol állt tőle a politizálás. Valami jóakarója jelenthette fel, s mint bebizonyosodott: teljesen alaptalanul. Ez persze nem sokat javított a helyzetén: elegendő volt csupán gyanúba keverednie. Egy idő múlva Kistarcsán sem talált rá a családja. Sokáig nem tudtak róla semmit. Később kiderült: Recskre szállították: a törvény betűi szerint el nem ítélhetők haláltáborába.

Efféle eseményekkel is tarkítva eltelt - mint mindig: hamar - a nyári szünidő. Az új tanév újabb változásokat hozott számunkra. Fizika - azaz természettan - helyett például szeptembertől fogva már kémia - vagyis vegytan - szerepelt az órarendünkben. Ezt a tantárgyat Szentmiklósi József oktatta: testes, termetes, magasra kopaszodott homlokú, szigorú férfiú. Osztálytársunk, a kerek fejű, kerek képű, mulatságosan pisze orrú Szilágyi Sanyi végre a számára legotthonosabb közegben találhatta magát ezeken az órákon. Mindennél jobban érdekelte a kémia, odahaza már jó ideje egy kis házi labort rendezett be magának, bújta a szakkönyveket, kísérletezett, s e kísérletek némelyikével - főleg, ha az szép színes füsttel vagy feltűnő hanghatással járt - nem egyszer sikerült bennünket is elkápráztatnia. Egyszóval: készült eljövendő pályájára. Egyéb irányú vonzalmaim miatt engem nem kötött le annyira a kémia tudománya, főleg annak bemagolandó elméleti része, így hát kívül rekedtem Szentmiklósi tanár úr kedveltjeinek szűk körén. Vegyészet iránti mérsékelt érdeklődésemet félévkor meg év végén is közepes oszályzattal honorálta. Ez a tanév különben sem tartozik iskolai pályafutásom kiemelkedő csúcsai közé. Feltehetően a nemrég lezajlott családi válság s annak utórezgései meg a serdülőkor belső viharai vezettek odáig, hogy mire a nyolcadik osztályt elkezdtem, korábbi becsvágyam zuhanásszerűen megcsappant a kötelező tanulnivalók iránt. Nem mondhatni, hogy a legjobbkor. Általános iskolai tanulmányaink utolsó évéhez érkezvén el kellett döntenünk: hogyan s merre tovább. Szüleim szándéka eleve az volt, hogy gimnáziumba küldenek. Magam sem berzenkedtem ez ellen. Alig-alig körvonalazódtak még elképzeléseim a jövőmre nézvést, ám azt természetesnek vettem, hogy jó ideig még tanulnom kell, ha egyáltalán el akarok jutni bárhová is. Akkor sem tudtam, most sem tudok számot adni róla, pontosan mi okozhatta azt a szűk egy esztendeig tartó meredek hullámvölgyet (amiből nagyrészt az örök gondviselést megtestesítő néhány ember jóvoltából, némiképp pedig a magam erejéből, ha nem sikerül idejében kijutnom-kikecmeregnem, életem billegő bárkája bizony egészen másfelé terelődhetett volna): a gyermekkorból való kilábalás fenékig felzavart vizei? Elemi erejű elvágyódásom a szűkítő, szürkítő falak közül? A tiltakozás, az ellenszegülés szelleme? A lázadásé? Véletlennek tetsző körülmények is belejátszhatnak az ilyesmibe. Orosztanárunk, a nótakedvelő, kedélyes Kiss Ernő az évtől másutt kereste boldogulását (vagy egyszerűen csak áthelyezték), helyette egy új tanárnő vett a keze alá bennünket. (Hetek óta töröm a fejem rajta, hogyan is hívták, de nem tudom felidézni a nevét.) Ez a harmincon már jócskán túli, de a negyvenen talán még inneni asszony tisztességes orosz nyelvtudással rendelkezett, s komolyan vette, hogy a követelményeknek megfelelő tudást kell(ene) plántálnia a mi agyunkba is. Lett volna hely bőven a plántálásra, hisz az orosz

26