Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Buda Ferenc: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)
Hát egy ilyen falujáró brigádba szervezték (pontosabban: parancsolták) Apámat is a városi tanács alkalmazásában álló mintegy tucatnyi kollégájával együtt. Mivel ritkán adódott lehetőségem (igazából: szinte soha) Debrecentől távolabbi kirándulásokra, Apám elintézte valamelyik fejessel, hogy velük tarthassak. Nem került túl sok rábeszélésbe a dolog. Jókor reggel a Városháza mögött, a politikai időváltozások során több ízben is átkeresztelt (akkor épp) Tótfalusi téren (régente: Répa piac, később Új piac, majd Hagyma tér, de az én kisgyerekkoromban már Dégenfeld tér, manapság pedig Dósa nádor tér) már ott állt készenlétben egy öreg Csepel teherautó. Nyitott platóján két szál hosszanti irányban elhelyezett ütött-kopott deszkalóca szolgálta az utazók kényelmét. Rögzítésük a fenn ülők testsúlya által történt, iparkodtunk hát mihamar eleget tenni a biztonságos utazás ilyetén követelményeinek. A háború után közigazgatásilag Hajdú megyéhez csatolt csonka Bihar délkeleti szegletét tűzték ki illetékesek az akció céljául, így a kurblival beindított muzeális jármű nagy zajjal-zörgéssel, hátulján fertelmes dizelolajfüstöt eregetve csakhamar rákanyarodott a Nagyhídon túl kezdődő s enyhe kanyar után egyenest délnek tartó Mikepércsi útra. Bal felől a Kerekes telep, jobb felől a Boldogfalvi kert, majd az Epreskert mentén haladva egykettőre el is hagytuk a város határát, s alig telt bele tíz perc, már Mikepércs mellett is elrobogtunk. Sáránd nyomban utána következett, kicsit később egy nagyobb falu: Derecske (ma már város), annak szinte a tövében Tépe, újabb bő negyedóra múlva pedig a maradék bihari részek legnagyobb települése (korábban átmenetileg még székhelye is), Berettyóújfalu főutcáján poroztunk végig. „Na, ez itt már Bihar - gondoltam magamban még ha csak az innenső széle is." Az a falu-nevű városka, főleg akkori, háború utáni állapotát tekintve, nemigen emlékeztetett ugyan megyeszékhelyi mivoltára (különben is tudtam, hogy Várad az igazi székhelye Biharországnak), engem azonban enyhe izgalom fogott el mégis, mintha egy másik tartományba érkeztem volna. Izgalmamban kis híján elmulasztottam, hogy a Berettyó-hídon átrobogva legalább egy futó pillantást vessek a csendesen kanyargó folyócskára. Mire megállapítottam, hogy olyanféle, akár a Hortobágy, csak a partja zöldebb, már Berettyószentmártonból is kifelé haladtunk, mégpedig az eddiginél még keskenyebb s főleg rázósabb úton. Itt már buzgón forgattam s nyújtogattam a nyakamat kelet felé: vajon látszanak-e a bihari hegyek? Bizony nem látszott azokból egy rögnyi sem. Körös-körül ritkás tanyákkal-facsoportok- kal pettyegetett, fasorok szabdalta síkság nyújtózott egészen az ég aljáig, akár egy színes, de szakadozott abrosszal letakart kerek asztal. Ezen az óriási asztalon haladt velünk rázkódva, duruzsolva a teherautó továbbra is egyenest déli irányba. Keskeny vízfolyások keresztezték az utunkat, ezeknek a nevét nem csak én nem tudtam, de a felnőttek sem. (Most, hogy ezt írom, egy régi megyetérképről sikerült leolvasnom: egyik - még Mezősas előtt - az Ölyves-ér, nyomban utána a másik a Kutas-ér, a harmadik pedig a Csente-ér; ám rajtuk kívül volt még vagy négy, ezek a térképen is névtelenül kanyarognak.) Mezősas után Körmösdpusztá- ra nem kanyarodott be az út, csak elhaladt mellette, mindössze néhány házat lehetett látni belőle jobb felől. Körösszegapátiban viszont vetett egy jókora kanyart délnyugat felé, mielőtt elhagyta volna a falu utolsó házait. No, itt egy kis galiba történt. A poros utcán kószáló-kapirgáló baromfiaknak kevés tapasztalata 23
