Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Buda Ferenc: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

canó vonatszerelvényhez kapcsolódott. (Na jó: gondolatban idesoroltam a hajót meg a repülőt is, ám ezekről akkor még semmilyen valóságos élményt nem sikerült szereznem.) Úgy vélekedtem, hogy aki gyalogosan rakosgatja felváltva előre a lábát, ha úton, ha útfélen, ha erdőn-mezőn vagy hegyen-völgyön, az nem utazik, csak jár. Időbe telt, mire olvasmányaim jóvoltából végképp tudatosult bennem: bizony a híres, nagy utazók közül jó néhányan — gondoljunk csak Körösi Csorna Sándorra, Vámbéry Árminra, az Északi meg a Déli Sarkvidék kutatóira - hosszú útjaik jelentős részét gyalog járták végig. (Petőfit valamiképp ki ne felejtsük ebből a sorból!) Nos: 1950 nyarán egy saját fogalmaim szerinti váratlan utazásban lett részem, mégpedig nem vonattal, nem gyalog, még csak nem is valami tengeri vagy folyami hajó fedélzetén, hanem egy valódi motoros gépjármű rakterén. Különben az egésznek a politika működött a hátterében, a napi politika, ami egyre inkább átjárta, keresztül-kasul teliszőtte nem csupán a közélet összes zegét-zugát, de - ha tetszett az érintetteknek, ha nem - az emberek mindennapjait is. A párt és a kormány (e kettőt akár egynek is tekinthetjük) időről időre különféle kampányfeladatokat tűzött ki a dolgozók tömegei elé. E feladatok eléggé változatosak voltak: a szocialista tervgazdálkodás központilag megszabott és kidolgozott céljainak teljesítésétől - sőt túlteljesítésétől - s a békeharc töretlen folytatásától a mezőgazdaság szovjet minta szerinti gyökeres átszervezésén meg a szegényparasztokat kiszipolyozó kulákok elleni könyörtelen küzdelmen át az állami többletadó szerepét betöltő s önkéntes alapon meghirdetett, ám kötelezően előírt békekölcsönjegyzé- sig. Tisztában volt azzal is a hatalom, hogy a parancsszó nem elegendő önmagában, szükség van a rábeszélésre is. A tömegkommunikáció akkori eszközeit: az egyaránt állami kézben működő írott sajtót és rádiót azonban nem találta eléggé hatékonynak - már csupán amiatt sem, mivel részint a közlekedési hálózat tökéletlensége, részint a villamosítás hiánya miatt a kis falvakban s a kiterjedt alföldi tanyavilágban élők többségéhez sem az egyik, sem a másik nem jutott el a kívánt rendszerességgel - , így hát egyéb módszerhez kellett folyamodni. A módszer közvetlenebb - hogy úgy mondjam: direktebb - volt, mint az újság meg a rádió, ráadásul rögtöni visszajelzéseknek is birtokába lehetett jutni általa: városban lakó üzemi munkásokból, állami meg tanácsi intézmények alkalmazottaiból falujáró brigádokat toboroztak, pár hetes, esetleg pár napos „fejtágító" szemináriumokon (sürgős esetben: hirtelen összerántott röpgyűléseken) sebtiben ellátták őket a szükséges ideológiai fegyverzettel - s aztán rajta: irány a falu! Valamelyik vállalkozó kedvű zenész s egy rutinos szövegíró még indulót is szerzett számukra. íme a Falujáró induló (aki még emlékszik rá rajtam kívül, akár dúdolhatja is velem együtt):

Száll a nóta, felkapják a szelek, felkapja a szelek szárnya, megy már, megy már, megy már a faluba falujárók karavánja!

Munkánknak énekét harsogja fűrész és zúgja gép!

Épít, szépít a mi dolgos kezünk, új életre ébred már e népi

22