Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Buda Ferenc: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

óráról órára erősödik. A meregetéshez képest szinte pihenésnek számított szaporán lépkedni a két teli locsolókannával a mi veteményeskertünkig, s kiváltképp az üressel visszafelé. A nyári fogyasztásra szánt mennyiségnél mindig több termett abban a kiskertben, maradt eltennivaló télire is bőven: Anyám lekvárral, befőttel, savanyúsággal teli üvegek tucatjait rakta be a kis kamra polcaira. Amit sem eltenni, sem elfogyasztani nem győztünk, abból még eladásra is jutott. Egy-egy kosár érett paradicsommal meg a sárgaréz tányéros billegő mérleggel magam is ki-kiültem a kapu elé egy kisszékre: kilónként-fél kilónként egy fél délután sikerült túladnom rajta. De ha jó alkalmat fogtam ki, például ha valami rendezvény volt a Nagyerdőn, egy óráig sem kellett ott üldögélnem; a DVSC győztes meccseiről hazaszállingózó szurkolók akár darabonként is szétkapkodták. (Hát nem különös? Akkor még a sörön kívül egyébbel is szerették kúrálni a kiáltozástól kiszáradt torkokat.) A bevétel tíz százaléka volt a jutalékom. Ezt lassacskán összegyűjtögettem, s rendszerint könyvet vagy valamilyen rajzeszközt vásároltam rajta. A testi gyarapodáson túl így egyéb hasznát is láttam a kerti munkának. Ezenfelül bőven maradt időm a magam kedvteléseire is. Olvashattam, rajzolhattam, amennyit akartam, de a Nagyerdő közeli és távolabbi zugait-rejtekeit is gyakran be-bejártam hol egymagám, hol pedig Pataki Tibi barátommal. Igen szerettem ezt az erdőt, csak egyre inkább kevésnek meg kicsinek tűnt a szememben: meg-meglóduló képzeletem a gyérülő öreg tölgyek, a vadkomló-sátras cserjék s a telepített feketefenyő-parcellák közül lépten-nyomon trópusi dzsungelek meg végeláthatatlan északi fenyvesek világába repített, ahol a nálunk honos őzeken, fácánokon, rókákon s mezei nyulakon kívül talán még a tigrist, a farkast, a medvét meg a többi, csak a nagy Brehm testes köteteiből ismert négy lábon járó meg szárnyon szálló vadat is nyugodtan megfigyelhetném. Földrészek közti utazások helyett be kellett érnem a nagyerdei csatango- lások óráival, fél napjaival, én azonban egy tarka fakopáncs, egy rikoltó szavú szajkó vagy egy tölgyfaág tövében bóbiskoló erdei fülesbagoly látványába is bele tudtam feledkezni, s boldog büszkeség töltött el, amidőn egyszer egy erdei nyiladék árnyékos felén legelésző őzbakot szél ellenében óvakodva alig tízlépésnyire megközelíthettem. Ritkán megejtett utazásaim általában rokonlátogatás keretében történtek, csak úgy az utazás kedvéért - na, lássunk világot, nézzünk már körül itt meg itt! - eleinte soha. Ahová leggyakrabban el-eljártunk: Alsójózsa olyan közel volt Debrecenhez (ma már oda is tartozik), hogy másfél-két óra alatt még gyereklábbal is ki lehetett gyalogolni Nyúlás érintésével az erdő alatt. Emlékszem: nem töltöttem még be ötödik esztendőmet, amikor Anyám kíséretében először tettem meg ezt a kb. 8 kilométernyi utat. Az igaz, hogy jócskán túlléptünk az említett két óra menetidő keretein, s kár volna tagadni, hogy a józsai szőlőskertekhez közeli szakaszon már egy kissé nehezemre esett a laza, süppeteg, mély homokban lábol- ni, s emiatt nyafogni sem átallottam, de végül Anyám kitartó biztatására túljutottam ezen az akadályon is. Egy-egy ilyen józsai látogatást csak akkor tekintettem utazásnak, ha nem gyalogszerrel, hanem vonaton jártuk meg a Debrecen-Vásártér - a kisállomás - meg a józsai megálló közti, alig két futamatnyi távolságot: számomra ugyanis az utazás fogalma sokáig a fehér párafelhőket prüszkölő, csípős fekete szénfüstöt eregető, rettentő nagyokat füttyentő fekete gőzmozdonyhoz meg a nyomában kattogó, induláskor nagyot ránduló, megálláskor csörrenve összekoc21