Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Buda Ferenc: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

már a debreceni Zenede növendéke volt - ha jól emlékszem, zongora tanszakon - s céltudatosan készült jövendő pályájára. Tanulmányait később karmesterként fejezte be. Feleségemmel együtt ott ültünk zeneakadémiai diplomahangversenyén: Beethoven V. szimfóniáját vezényelte energikusan, nagy lendülettel. Debrecenben indult dirigensi pályafutása, a MÁV Filharmonikusoknál, ill. a Csokonai Színházban, a legendás Rubányi Vili bácsi idején. Legutóbbi találkozásunkra is a színészklub kávézójában került sor, a színházzal átellenben, a Kossuth meg a Batthyány utca sarkán. Kettőnkön kívül jelen volt még három pályakezdő színész: Béres Ilona, Haumann Péter, valamint Sinkó László. Hát, nem épp tegnap történt. Inkább egy kicsit előtte.) így telt-múlt az idő: hétköznapokon csiga- vagy legfeljebb teknősbé- ka-tempóban, hétvégeken fecskeröptűen (már csak amiatt is, mert a hétvége akkor még nem péntek, hanem szombat délután kezdődött). Megjött, majd fenyő- meg gyertyaillatot lengető, kivilágított állomásként elmaradt mögöttünk a karácsony meg az újév a szénfüstszagú téli szünettel együtt, aztán ugyanígy a húsvét, közben az én udvarvégi öreg fűzfám barkahullató vesszői zölden kilevelesedtek, s mire teljesen zöldbe borult a világ elfogadhatóbbik fele, lassan a nyári vakáció is elkövetkezett. Ebből egy hetet a víz-élményeim során korábban már említett mezőgazdasági kisegítő közmunkára kellett fordítanunk a Hortobágyon. (Aminek egyetlen emlékezetes hozadéka az volt, hogy úszhattunk s fürödhettünk egy rövidet a kilenclyukú híd szomszédságában, de különben se csikóst, se gulyást nem láttunk a környéken, néhány tikkadtan delelő marhát is csak messziről; ráadásul - hasztalan koslattunk fél éjszaka a szálláshelyük körül - a közelünkben elrekesztett lányokkal sem sikerült a sötétség forró leple alatt eljátszanunk a hun-magyar mondák Meotisz nádasai közt lezajlott sorsfordító fejezetét.) A kelleténél mindig - már akkortájt is - gyorsabban lepergő nyári hetek-hónapok egyébként nagyjából hasonlóképp teltek, mint máskor: belenyújtózhattam az átmenetileg megnövekedett szabadság valóságos és elképzelt tereibe, s bár a Szüleim okkal elvárták tőlem, hogy valamivel többet mozdítsak előre a ház körül meg a kertben, mint tanév közben, de a rám bízott tennivalókba ekkor sem kellett beleszakadnom. Olykori apró-cseprő besegítéseken felül többnyire a kert adott némi elfoglaltságot: felásóz- ni, majd elgereblyézni a felszedett korai saláta után megüresedett ágyást, kigyomlálni egy másikat, spenótot, sóskát, zöldborsót szedni az ebédhez, megöntözni a szépen növekvő-gyarapodó paradicsom- meg paprikatöveket. Gyomlálni nem szerettem: túlságosan türelmetlen voltam ehhez az aprólékos, kucorgó munkához. Ugyanilyen okból húzódoztam a sűrűn kelt sárgarépa- meg petrezselyemsorok kötelező ritkításától is. Megcsinálni ugyan megcsináltam, ha muszáj volt, de alig győztem kivárni, hogy kiérjek egy-egy ágyás végére. Az öntözésben viszont kedvemet leltem, főleg attól fogva, hogy Apám, miután meggyőződött róla, hogy a kútostor végire bilincselt - kankarékolt - jókora faveder már nem ránthat le a mélybe, előbb csak egyszer-egyszer, majd napi rendszerességgel a papok gémeskútjá- ból való vízmerítést is rám merte bízni. Mivel a kútgém túlsó végén odadrótozott téglákkal is kipótolt hatalmas kölönc szolgált a teli veder tömegének ellensúlyozására, a vedret üresen lenyomni a kútba még nehezebb volt, mint megmerítve felhúzni. Egyszóval oda-vissza alaposan megdolgoztatott. De valószínűleg épp ezért vállaltam szívesen: éreztem, hogy minden izmom megfeszül, működésbe lép s

20