Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Buda Ferenc: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

háttá nekünk a rajzot. Talán azért süllyedt el annyira, mert sokat rajzoltam bár, sőt egyre jobban, de a magam rajzaival és ábrándjaival voltam elfoglalva? Meglehet. Az viszont egészen biztos, hogy a két évvel korábbi rovó kárpótlásaként hivatalos dicséretben is részesültem egy rajzomért: a megyei (vagy a városi?) békebizottság - az bizony: ilyen is „működött" ám abban az időben! - pályázatára beküldött munkám elismeréseként kaptam. Nyomokban sem emlékszem már rá, mit ábrázolhatott az a rajz, ám a békebizottság nagyon megköszönte egy levélben s lelkesen biztatott, hogy továbbra is támogassam a béke ügyét. Szavamra: nem rajtam múlott, hogy a világ e hosszan tartó békekorszaka azóta is olyannyira teli volt s teli van gyilkosnál gyilkosabb háborúkkal. Hogy a felsőbb - vagy annak tekintett - hatalmasságok elismerő szava mennyit számít az egyes ember (személyemben akkor még csak emberke) sorsának ilyen vagy olyan alakulásában, arra hadd legyen ez a példa: félévi közepes rajz osztályzatom tanév végére valamiképp jelessé alakult. Pedig júniusban sem tudtam én jobban rajzolni, mint - mondjuk - januárban. Persze: rosszabbul sem. Emlékezettámasztékul szemügyre vévén hetedikes bizonyítványomat, a példás magatartáson kívül öt jeles, három jó és ugyancsak három kitűnő osztályzatot találok benne: az egyiket magyarból - ez rendben van; a másikat énekből - ezt énekkari „tevékenységemnek" köszönhettem. De hogy oroszból mivel érdemeltem ki a kitűnőt, az máig megoldhatatlan rejtély számomra. Ha már az ének meg az orosz szóba került: emlékezetem szerint épp hetedikbe jártunk akkor is, amikor felsőbb utasításra meg kellett tanulnunk - mégpedig oroszul! - a szovjet himnuszt. Nem minekünk, hetedikeseknek: az iskola minden tanulójának. A feladat közeli határidőre kitűzött teljesítése, gondolom, nem csekély fejfájást okozhatott iskolánk vezetésének; legfőképp talán azért, mert énektanárunk nem tudott oroszul, s különben sem igen telt volna ki belőle a kívánalom szerinti kurta idő alatt. Végül azonban sikerült megoldást találni: osztálytársunkat, Szabó Lacit bízták meg, hogy járja végig az osztályokat, írja fel a táblára latin betűkkel a himnusz orosz szövegét, majd hangszeres kísérettel előénekelve tanítsa be mindenütt, ahogy kell. Hogy miért éppen ő kapta e megbízatást? Nos: Laci fülében az orosz nyelv nem csengett annyira idegenül, mint a többiekében. Családjukat - református lelkész édesapját, édesanyját, őt magát meg az öccsét - az ún. csehszlovák-magyar lakosságcsere keretében az előző esztendő során telepítették át Pozsonyból Magyarországra („fejenként ötvenkilós csomag, huszonnégy órás határidő"), s a szlovák nyelv ismerete megkönnyítette számára az orosszal való ismerkedést. Ezenfelül zeneileg is pallérozottabb volt legtöbbünknél (erre még visszatérek). Járta hát sorra az osztályokat egy szál mandolinnal a nyakában, a szöveget, miután felvéste a fekete táblára, egyszer-kétszer fennhangon felolvasta, majd a hangszer húrjaiba csapva rázendített: „ Szajúz nyerusimüj reszpublik szvabodnih szplatyílá navjéki vjelíkája Rusz!" Minthogy ilyenkor csendes megfigyelőként tanár is tartózkodott az osztályban - többnyire épp az, akinek történetesen az órájából kellett lecsípni a himnusztanulásra szánt perceket -, tudásunk ilynemű gyarapításának elmismásolása (Kiss Károly igazgató úr népetimológiai színezetű kifejezésével: szabottállása) szóba sem jöhetett. Kétszeri-háromszori visszatérés után („Jön mán megint Szabó Laci szajúzolni!") úgy fújta mindenki a szövetségbe forrt szabad köztársaságok állami himnuszát, akár egy zengedező mennyei kar. (Laci egyébként ekkor

19