Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Buda Ferenc: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

ez az ő szülőfaluja. Mivel többi tanárainkkal nem töltöttünk el együtt annyi időt, mint vele, róluk jóval kevesebb emlékem maradt. Röstellnivaló, de némelyiküknek - bár az arcukat magam előtt látom ma is - még a neve sem jut eszembe. Lőcsei Lajos végigvezényelt bennünket egészen a nyolcadik végéig, de jó néhányunkat időközben át kellett helyeznie az énekkar szoprán szólamából az újonnan alakított tenorba. (Már azt az egyet-kettőt, aki egyáltalán megfelelt még a kórustagság kívánalmainak.) Bede Géza tanár úr — az Eötvös utcai elemiben még tanító bácsi - is el-eltikkadva, majd neki-nekilendülve igyekezett továbbkalauzolni az arra hajlamosakat a számolás-mérés útvesztőiben. Nem voltak túl sokan az erre kiválasztottak. A többiek nagyobbik része titkolt vagy tüntető közönnyel vett részt az órákon: valami pad alá rejtett olvasmánnyal ütötték el az időt, esetleg nyíltan cseverésztek vagy figyelmet színlelve unatkoztak. Bede tanár úr - ha épp nem volt fáradtabb a kelleténél - időnként egy kis mókázással igyekezett az utóbbiak szemlátomást lankadó odaadását is ébren tartani. Minthogy jóságos arca mélyülő barázdáiból s tekintete olykori elborulásaiból kiolvasható volt, hogy a hivatással járó falraborsó- munka örökös megpróbáltatásai már az erőtartalékait emésztik, engem nem vitt rá a lélek, hogy óráin egyébbel - például pad alatti olvasással, rajzolgatással - foglalkozzam. Tekintetemet ráfüggesztve figyeltem hát, ahogy félig ülve nekitámaszkodik a legelső padnak, s miután egy röpke oldalpillantással észreveszi, hogy a padban ülő fiú gondolatai valahol messzi kalandozhatnak, magyarázat közben egyik kezével, anélkül, hogy odapillantana, szelíden s váratlanul megcsippenti a fiú fülét: „Ne aludj, hé! Vele álmodsz!" Ebből, gondolom, világosan kitűnik, hogy akkoriban a matektanárok sem voltak egészen járatlanok a költészetben. Legalábbis Arany Jánoséban. Hogy a tananyag mi volt, azt persze ma már meg nem mondanám, ha satuba fognának sem. Bede Géza tanár úr arcjátéka és vonásai viszont úgy megrögződtek bennem, hogy például oroszóra alatt vagy odahaza a konyhaasztalnál könyökölve már emlékezetből is élethűen le tudtam rajzolni. (Többszöri próbálkozás révén talán ma is sikerülne - ha másképp nem, hát szavakkal.) Hetedikben már fizikát is tanultunk. Úgy emlékszem, Hamza József tartotta ezeket az órákat. (De ha mégsem ő, akkor hogyan is lehetett? Talán úgy, hogy a számtant hetedikben ő, és csak nyolcadikban Bede Géza? Az egészen biztos, hogy Hamza is tanított bennünket, de a nyolcadik osztály végén készült csoportfényképen - amit hetek óta hasztalan keresgélek, hogy a puszta emlékezetnél szilárdabb fogódzóhoz jussak általa - kettejük közül csak Bede látható.) Hamza tanár úr, akárcsak Bede Géza, ötvenes évei közepe táján járhatott akkortájt, s úgyszintén az Eötvös utcai iskolából került a Péterfiára. Zömök, alacsony termetű, kerek fejű, széles arcú, markáns, karvalyorrú férfiú volt, vezetékneve s vonásai a család török - vagy ami majdnem mindegy: kun - eredetére vallottak. Zárkózottabb, s főleg szigorúbb természete miatt tőle jobban tartott a diákság léhábbik fele is, órái alatt ezért többnyire józan, de kissé feszült csend honolt az osztályban. Egyéb, említésre méltó dolog azonban nem rögződött meg róla. Az sem könnyíti meg a csaknem hatvan esztendővel későbbi emlékezést, hogy év közben is jött vagy ment egy-egy tanár, s elsuhanó jelenlétük egy-két pillanatra ha elfedte is a látómezőt, de úgyszólván nyomot sem igen hagyott nyugtalan kamaszelménk ide-oda kalandozó radaremyőjén. Máig nem tudom például előbányászni a mélyből, hogy Félegyházi László után ki tanít-