Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Buda Ferenc: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

ilyesmiből mi már rég kinőttünk addigra. Viszont kiteljesedőben volt valami - ne felejtsük: a negyvenes-ötvenes évek fordulójánál tartunk! - amivel szemben kellő tapasztalat híján még nem alakult, mert nem is alakulhatott ki bennünk a védettség. (Kis híján azt írtam ide: ellenállás. Nos, arról is szót ejtek hamarosan. Ha másért nem, hát avégett, mivel épp annak kapcsán tapasztalhattam meg külön magam is Stefán Béla oltalmazó jóindulatát. De ne vágjunk a dolgok elébe.) Hát ennek az alig-védettségnek a hézagait próbálta - néha még kockázat árán is - elfedezni a mi osztályfőnökünk két esztendőn keresztül. Ott lakott egyébként hozzánk egészen közel családostul a velünk épp átellenben nyíló Kétmalom utca bal oldali - talán - második házában. Egy nálam valamivel kisebb fia meg egy még kisebb lánya volt, mind a kettő erősen hasonlított az apjára, csak talán valamelyest fakóbb változatban. O maga nem volt tősgyökeres debreceni, s ezt a beszédéből is kihallottuk: ha nem is kifejezetten tájszólásban beszélt, de kissé más volt a kiejtése, mint a mienk, s egyszer meg is említette, hogy Szihalom községben született, az Alföld északi peremén. Idő múltával - irántunk érzett bizalma jeléül - kivallotta nekünk, hogy ő bizony eredetileg nem is a pedagóguspályára készült. „Vasúti tiszt szerettem volna lenni, pofikáim. Gondoljátok csak meg: biztos állás, jó fizetés, kétrendbeli egyenruha, szabadjegy az egész családnak - s bal kezét megemelve sorban ötödikként a kisujját is felmutatta -, meg ami az egésznek a teteje: mentesség a katonai szolgálat alól! Bizony, megúsztam volna a hadifogságot meg a frontot is. De hiába feleltem meg minden előírt feltételnek, a sok kedvezmény miatt nagy volt a túljelentkezés, nekem meg, pofikáim, semmi protekcióm. Honnét is lett volna? Annak híján viszont akkoriban is bajosan lehetett boldogulni." - (Utolsó megállapítása nem ért bennünket meglepetésszerűen: 14 éves létünkre, ha másból nem, hát megfigyelésekből addigra már összegyűlt annyi élettapasztalatunk, hogy magyarázat nélkül is megértsük e szónak ne csupán a jelentését, de magán- és közéletbeli jelentőségét is.) - „így hát tanár lettem." Ezzel együtt nem volt nehéz őt elképzelni vasúti tisztnek sem, s biztos vagyok benne, hogy az ő rendelkezése alatt álló pályaszakaszokon őmiatta soha nem késtek volna a vonatok, az állomások tisztán, takarosán fogadták volna az utasokat, s a beosztottjai - pályamunkástól meg fékezőtői a forgalomirányítóig - úgyszintén megkapták volna mindazt, ami őket megillette. Stefán tanár úr nem volt különösebben nyájaskodó természetű, a rábízottak sorsát azonban szívén viselte, lelkiismereti kérdésnek tekintvén, hogy ne csak becsöngetéstől kicsöngetésig törődjék tanítványaival. Akadt közöttünk nem egy nehéz sorsú - ma úgy mondanák: hátrányos helyzetű - gyerek, rájuk külön is figyelmet fordított, de mindenkor nagy tapintattal, a látványosság lehető mellőzésével. Épp ez idő tájt zajlott Szüleim kapcsolatának nagy válsága, s egy nap véletlen tanúja voltam, hogy a tanár úr mély együttérzéssel s tőle telhetőén lehalkított hangon tudakolja Anyámtól: rendbejönnek-e végre már a „dolgok"? Miután végképp kikerültünk a keze alól, csak akkor tudatosult bennem igazán, hogy medveszerű, robusztus lénye - azonfelül, hogy egyenes csapást vágott előttünk Arany János aranyló tisztásaira - az oltalom megtestesüléseként állt őrt köztünk s a külső és felső hatalmasságok baljós alakjai és megnyilvánulásai között. Ha Eger vagy Miskolc felé utaztomban nagy néha elhaladok a Füzesabony és Mezőkövesd között hozzávetőleg félúton fekvő Szihalom mellett, mindannyiszor eszembe jut:

17