Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Buda Ferenc: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

zett delikvenseket is észhez térítette - egy időre. Mi tagadás: nagy ritkán egy-két nyaklevest is kiosztott az arra rászorulóknak. De soha nem érdem nélkül és soha nem túlméretezve. Egyetlen alkalommal eresztette el a szokottnál lendületesebben a kezét, ám annak is oka volt. Osztálytermünk ajtajáról lejárt a kilincs. Csak egy szöggel kellett volna egymáshoz rögzíteni a kilincspár két felét, de nem volt, aki megcsinálja, így hát elmaradt nap nap után. Mi jól elvoltunk hibátlan kilincs híján is: pompásan el lehetett mulatozni rajta, hogy némelyik tanárnak kifelé menet óvatlanul kezében marad a kilincs és siettében meg zavarában ügyetlenkedve hasztalan próbálja visszailleszteni a helyére. Egy nap aztán valamelyik kutyaütőnek - talán Nagy Lacinak? - becsöngetéskor az az ötlete támadt, hogy leveszi a kilincs külső felét. „Ide figyeljetek!" - mondta hadarva, miután gondosan behúzta s kilincsre csukta az ajtót. - „Ide most senki se tud bejönni! Maraggyatok csendbe, meg ne moccanjatok! Mingyán jön az Öreg, assziszi majd, hogy itt se vagyunk, oszt elmarad az óra!..." - Az utóját már fojtott hangon suttogta, s mire a padjába visszalábujjhegyelt, már meg is hallottuk osztályfőnökünk határozottan közeledő, katonás lépteit a folyosó túlvége felől. Nem lesz ebből baj? Vajon mihez fog kezdeni kilincs nélkül? „Kussojjatok mán!" - gorombítja le Laci hangtalanul sziszegve- tátogva az aggodalmaskodókat. - „Vagy bejön, vagy nem." Matatás, kaparászás zörejei az ajtó felől. Ezen néhány gyerek némán pukkadozik jókedvében, ám a többiek leintik őket. Csend lebeg az osztály felett, akár egy magasban köröző héja. Pisszenés se hallik. Az ajtón kívülről annál inkább: zörgés, majd kopogás, de az ajtó erre sem nyílik. Lassacskán elpárolog mindenki nevethetnékje, érezhetően gyülekeznek felettünk a baljós fellegek. Újabb, ezúttal erélyesebb kopogás, majd az ajtó deszkáján átható érces hangon: „Nyissátok mán ki, az istenfáját!" Bent továbbra is némaság. „Na! Ne mondjam még egyszer!" Az osztály többsége tanácstalan: ezt visszacsinálni már aligha lehet. A csend egyelőre nem törik meg, de az ajtó közelében ülők közül néhányan fészkelődni, nyugtalankodni kezdenek. Egyszer- kétszer megismétlődik a kopogás, szóbeli felszólítás azonban többé nem hangzik el. Végül Spakovszky Sanyi elégeli meg a helyzet tarthatatlanságát: határozott mozdulattal feláll az első pádból, s miután világoskék szemével rosszalló pillantást vet a némán lapító osztályra, odalép az ajtóhoz s kinyitja. No, meg is bánja abban a szent pillanatban: hamarabb érkezik a pofon, mint aki adja, de akkora lendülettel, hogy szegény Spaki máris ott találja magát az első meg a második pad tetején keresztben hasalva. Utóbb aztán fel is hánytorgatta néhányszor, hogy a valódi tettesek helyett neki kellett elvállalnia a villámhárító hálátlan szerepét. Ilyen és hasonló zördülések ritka eseteivel tarkítva (amelyek okozói egyébként kivétel nélkül mi voltunk: vagy az egész osztály, vagy annak valamelyik rakoncátlanabbik tagja), ám egészét tekintve a kölcsönös jóakarat jegyében telt le utolsó két esztendőnk a Péterfián. Kár volna elhallgatnom: e jóakarat - bár a nagy rakás kamaszkö- lyök szinte naponta kemény próbára tette - mindvégig Stefán Béla tanár úr részéről volt az erősebb, rendíthetetlenebb. Kimondatlanul is feladatának tekintette, hogy azzal a sokféle társadalmi és családi környezetből összeverbuválódott harmincöt-negyven gyerekkel, amíg őreá vannak bízva, lehetőleg semmi baj ne történjék. Hogy félre ne értsük a szót: nem afféle szárazdadaszerepet vállalt felettünk, de kézen fogva sem vezetgetett, hogy ugyan el ne üssön már bennünket valami! Az

16