Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Buda Ferenc: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

frontot, sőt a hadifogságot is. Ő „megúszta" - ha jól emlékszem - két vagy három évvel, s közlékenyebb természeténél fogva néha mesélt is nekünk az élményeiről, főleg a nagy éhezésekről: „Ami azt illeti, pofikáim, ott aztán nemigen tápláltak agyon bennünket. De mi legalább kaptunk kiszabott fejadagot. Annyit-amennyit, de többnyire megkaptuk. Egy kicsi darab fekete kenyér, ekkora, ni! - mutatta a kinyújtott fél tenyerét - Egészben vételeztük, nekünk kellett szétszelegetni meg elosztani egymás közt. Délben egy fél csajka leves szárított káposztából. Este ugyanaz. Ránk bízták rajonként - azaz brigádonként - a heti cukoradag elosztását is. Néhány grammnyi jutott belőle fejenként egy napra, s eleinte egy apró lécekből- pálcikákból házilag készített kis mérlegen adagoltuk széjjel. De az nem mért elég pontosan, egyre inkább vitába, civakodásba torkollott a mérlegelés. Letettünk hát róla a békesség kedvéért, s attól fogva szemenként számoltuk szét kinek-kinek a kristálycukorból kijáró fejadagot. Tizenkét szem jutott belőle egy főre." - Legyintett: - „De mindig akadt olyan, aki cirkuszolni kezdett osztás után, mivelhogy teljesen egyenlő mértékben nem lehetett elosztani: az utolsónak vagy több, vagy kevesebb jutott két-három szemmel. Hiába váltogattuk a sorrendet, valakinek néha a rövidebbet kellett húznia, s az vagy megértette, vagy nem, vagy belenyugodott, vagy nem. De mi csak hagyján! A helybeli, az orosz lakosság még nálunk is rosszabbul élt. Már ami az ellátást illeti. Nekünk nemzetközi egyezmény írta elő a fejadagot, nekik meg semmi. Jöttek oda a láger drótkerítéséhez, ha nem figyelt oda az őr, rimánkodtak: »Kleba! Kleba! Davaj kleba!« Néha megsajnáltuk őket s odadugtunk nekik egy-egy darabkát. Hogy hálálkodtak a szerencsétlenjei! »Bozse moj! Bozse moj!« Na, beszéljünk inkább másról! »Jövő hétfőre, pofikáim, az első ének utolsó három - mondom: három! - versszakát tanuljátok meg! De úgy menjen ám nekem, mint a vízfolyás!«" Igen: magyart tanított nekünk Stefán Béla tanár úr két éven keresztül, s az irodalmi tananyag gerince hetedikben épp Arany János Toldija volt. Ennek kapcsán a verstani alapismeretek egy részét is sorra lehetett venni, s ő mindezt nagy kedvvel, őszinte szenvedéllyel csinálta. Magam előtt látom ma is, ahogy belép az ajtón, zakóját a szék hátára veti, majd feleltetés után lelép a deszkadobogóról s padsoraink előtt lecövekelve belevág a hangsúlyos magyaros verselés különféle formáinak ismertetésébe. Jobb és bal hüvelykujja ezenközben szilárdan be van akasztva jobb meg bal felől a mellénye oldalsó kis zsebébe. Amidőn a szótagok szabályos elosztására kerül sor, bal meg jobb kézujja- ival felváltva számlálja elő a szótagokat: „Ég-a-nap-me - leg-től / a-ko-pár-szík - sar-ja. Négy, kettő, négy, kettő!" Meg is jegyeztük nyomban, mint a pinty. Roppant jóakaratú, ám érzelmektől s olykor indulatoktól fütött lelkű ember volt. Szerencsénkre ritkán fakadt ki amúgy istenigazából. Pedig úgyszólván naponta szolgáltatott valamelyikünk okot a bosszankodására, akár több ízben is: készület- lenséggel, hangoskodással, a fegyelem vagy a figyelem feltűnő hiányával. Ilyenkor, akár a távoli mennydörgés, lassan, csendesen csak ennyi hangzott el: „Pofikáim, az istenfáját, úgy kirúglak." így: hosszú ú-val, felkiáltójel nélkül. Az esetek túlnyomó többségében ez elegendőnek bizonyult rá, hogy a nemkívánatos zajok és zörejek hullámverése lecsihadjon. No, azért nem mindig. Időről időre megesett az is, hogy a figyelmeztetés hatástalan volta miatt egyszer-egyszer nagyobbat kellett kiáltania. Ez viszont nemcsak az ablak üvegét rezzentette meg, de a magukról megfeledke15