Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Buda Ferenc: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)
teket sem a tanáriban töltötte: melegítőnadrágban s atlétatrikóban - jó idő esetén ez utóbbi nélkül - levonult az udvar tornaterem felőli szegletébe, s dobálta, csak dobálta a nagyobbik súlygolyót szorgosan, türelmesen és megszámlálhatatlanul. Köszönettel fogadta, ha ilyenkor valamelyikünk ráértében visszagurítgatta neki. Vajon mi lett vele, miután ő is átadta helyét egy újabb orosztanéinak? Egyébként nem ő volt az egyetlen, aki újonnan szabadult egykori hadifogolyként foglalta el ismét a helyét a tanári-tanítói asztal mellett. (Nem épp mellesleg: a középiskolák felső osztályaiban is lehetett találkozni itt-ott önhibájukon kívül évvesztessé vált fiúkkal. Őket a kötelező leventeszolgálat teljesítése során ejtették hadifogságba; szerencsésnek mondhatta magát közülük az, aki épségben hazatérhetett - s főleg élve.) Új igazgatónk - két év év leforgása alatt a harmadik -, név szerint Kiss Károly, úgyszintén a frissiben szabadultak sorába tartozott. Azonkívül, hogy az iskolát vezette, tanított is néhány osztályban: nekünk pl. előbb gazdaságiam ismereteket, később pedig alkotmánytant. Ritkaságszámba ment akkoriban egy-egy jól táplált ember, ő azonban még a legszikárabbak közül is kitűnt csont-bőr soványságával. Lecsupaszodott idegeit bizonyára kemény próbára tették a hivatalos fel- sőbbség politikai elvárásaival tetézett kicsinyes napi huzavonák s magánélete viszontagságai, de belülről fakadó jóindulata, embersége és gyermekszeretete soha nem apadt el még azokban az igencsak nehéz időkben sem. Fogolyélményeiről beszélni nem szokott; feltehetően jó oka volt a hallgatásra. Az általa közvetített alkotmányiam ismeretekből kevés maradt meg a fejemben - ami igen, arról a későbbiek során is olvastam -, de például az angol per je, a réti ecsetpázsit, a tippan meg a csomós ebír nevére és képére az ő táblára rajzolt ábráiról a munkafüzetembe másoltak nyomán emlékszem ma is. (Ide sorolnám még ugyanabból a munkafüzetből a komócsin névre hallgató egyszikűt is. E név hallatán és olvastán azonban bő fél évszázad óta már nem egy ártatlan, sőt hasznos pázsitfűféle ábrázolata jelenik meg előttem, hanem néhai Komócsin Zoltáné - az egykor hírhedett szegedi ún. Komócsin-klán tagjáé -, aki az ötvenhatos forradalom idején párttitkár volt Debrecenben, s nem túlzottan dicső szereplésével írta be magát sokunk emlékezetébe. De ne siessünk annyira előre, maradjunk a füveknél s embereknél: az embereknél, akiknek legtöbbjét - ha nem épp mindnyáját - sajnos már rég a fű takarja.) Új osztályfőnökünk, Stefán Béla ugyancsak 49 szeptemberében vett keze alá bennünket, s ki is tartott velünk a következő (egyben utolsó általános iskolai) tanév zártáig. Ha Kiss Ernő atlétikus, Kiss Károly meg aszténiás alkatú volt, úgy Stefán tanár urat leginkább a robusztus jelző illeti meg: vaskos nyak, széles tenyér, egyenes tekintet. Középmagas termetéhez képest némiképp súlyosabb volt az akkori átlagnál, amúgyis kemény, határozott léptei alatt fel-felnyögött, meg-megcsikor- dult a kopott hajópadló, s érces hangját ha kieresztette, riadtan belerezdültek a bezárt ablakszámyak rosszul begittelt üvegei. Sűrű barna haját tavasz jöttekor mindig leborotváltatta. „Pofikáim - közölte harsány hangon, tar koponyáját ragyogtatva, - ez az egészséges hajviselet! Tinektek is szívből ajánlom! Erősödnek a hajhagymák, s annál sűrűbben nő majd utána!" E jó tanács élő bizonyságaként szemlélhettük őt, így néhányan meg is fogadtuk, amit tanácsolt; éveken át kopaszon mentem haza magam is a fodrásztól tavaszonta. Negyvenes évei elejét taposta osztályfőnökünk, s számtalan kortársához hasonlóképp ő is megjárta a keleti 14
