Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Buda Ferenc: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

tem el, sőt kötél- meg rúdmászásaimmal még egy-egy elismerő biccentését is sikerült nagy ritkán kiérdemelnem. Foci közben pedig rendszerint félrevonulván magunkra hagyott bennünket (gondolom: egyhúztomban félóra is épp elegendő volt számára díszes társaságunkból), így hát - szerencsémre - elmulasztotta a kínálkozó alkalmakat, hogy közvetlen közelből rácsodálkozzék labdaművészetem megismételhetetlen pillanataira. Okkal hiszem, hogy ez mindkettőnk lelki békéje szempontjából így volt a legjobban elrendeződve. (Honnét sejthettem volna hetedikesként, hogy hat esztendő múltán ismét összehoz minket a sors? Miután 1955- ben felvettek a bölcsészkar első évfolyamára, heti rendszerességgel megtartott testnevelési óráinkon - igen: akkor még ilyen is volt az egyetemeken - dr. Jancsó József tanár úr viselte gondját testi erőnlétünknek. A felmérésekkel itt sem akadt bajom. Amikor pedig a társaság zöme nekilátott nagy vígan kosarazni, többnyire módot találtam rá, hogy a kosárlabdajáték iránti igen mérsékelt érdeklődésem s ugyancsak korlátozott ebbéli adottságaim ellensúlyozásaként inkább a tornaterem előterében árválkodó korlátot vegyem pártfogás alá.) Előző évi fiatalka orosztanárnőnk minden jel szerint megelégelhette mindennapos megkínzatásait, mert őszre nyoma veszett, s 49 szeptemberében egy harminc év körüli, daliás, magas termetű, széles vállú férfiú nyitott be hozzánk helyette. Illendően bemutatkozott - „Kiss Ernő vagyok" -, majd derűs tekintetét várakozásba dermedt padsorainkon végighordozván, keskenyre kiigazított bajsza alatti csendes aligmosollyal tudtunkra adta, hogy ezentúl ő fogja tanítani az oroszt. Kérésére egymás után felállva sorra mi is közöltük vele a nevünket. A kölcsönös bemutatkozást egy rövid felmérés - vagy inkább: röpke tájékozódás - követte. Ebből percek alatt kiviláglott előtte, hogy orosz nyelvtudásunk szintjét jóakarattal is legfeljebb a 0 és +1 egész közötti törtszámok valamelyikével lehetne kifejezni. Ez őt a legkevésbé sem hozta ki a sodrából. „Majd nekigyűrkőzünk" - szólt nyugodtan, sőt megnyugtatóan legyint- ve, s a csendes kis mosoly időről időre előtűnt a bajsza alól. Nyomban megorrontottuk, hogy ez az ember aligha fog a hátunkon fát aprítani. Nem is csalatkoztunk benne. Oroszóráink legtöbbje úgy zajlott, hogy az óra legelején némi számonkérés után lazán leadta az aznapi anyagot, ám az óra hátralévő - olykor hosszabbik - fele beszélgetéssel telt el. Ezek során megtudtuk, hogy nemrég tért haza hadifogságból, s nyelvismeretét a hadifogolytáborokban eltöltött esztendőknek „köszönheti". „Ha már mindenképp itt kell az időmet eltöltenem - mondta -, ne vesszen már egészen kárba: legalább a nyelvüket megtanulom." Meg is tanulta jól: négy-öt-hat év alatt sokat lehet haladni egy nyelvben, főként ha az eltökélt szándékon túl a nyelvi közeg sem hiányzik hozzá. A továbbadás becsvágya azonban - pedig eredetileg tanító volt - szemlátomást erősen megcsappant benne, mire visszajutott a katedráig. Közönnyel párosult néma ellenállásunk, amivel az oroszt fogadtuk, még inkább kedvét szegte. Eredendő jóakarata azonban nem engedte, hogy ellenünk forduljon: kötelező együttléteinket - kiváltképp akkor, ha reggelente némi búfelejtőt is magához vett - orosz katonáktól eltanult nótákkal iparkodott megvi- dámítani. Előfordult, főleg a második félév vége felé, hogy a teljes tanóra - úgymond - az énektanulás jegyében zajlott. Az akkoriban tőle hallottak közül a Ggye etá ulica, ggye etot dóm kezdetűnek az első strófáját még ma is el tudnám dúdolni szövegestül. Különben Kiss Ernő tanár úr rendszerint a lyukasóráit meg a szüne13