Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Buda Ferenc: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)
Buda Ferenc Világ, világom XI.* No: gyerünk a könyvek mellől vissza az iskolába! Véletlenül sem valami ellenpontozás gyanánt iktatom közbe ezt a váltást: az iskolába járásnak - mint ahogy manapság - akkor is voltak jó meg rossz oldalai. Jó volt például találkozni s együtt lenni a barátokkal, osztálytársakkal, jó volt a hosszú szünetben nagyokat rohangálni az udvaron (a közelítő s baljósán ránk-ránk telepedő vénség nehezékeit vonszolva alig felfogható, honnét s miből áradt belénk az a szinte kifogyhatatlan, nap mint nap újratermelődő energia), s persze jó volt meghallani - végre! - az utolsó óra utáni kicsengetést. A korai felkelést viszont tudtommal senki nem szerette túlságosan. Ebben a néhány dologban, azt hiszem, nagyjából egyetértettünk valamennyien. Hogy aztán ezenkívül kinek mi volt a kedvére vagy a kedve ellenére való, azt embere válogatta. A tornaórát például szinte mindenki szerette. Sokan persze leginkább azért, mert ebből a tantárgyból nem volt leckeírás, tanulni sem kellett a következő órára. Még többen az unalmas bemelegítő gimnasztika, futás meg a „kötelező tananyag" utáni fociért lelkesedtek. Be-beálltam én is közéjük balhátvédnek, ha már elkerülhetetlen volt, de a futball iránt, hogy őszinte legyek, kevéssé vonzódtam. A tornaszerek - a nyújtó, a korlát s főleg a gyűrű - már inkább felkeltették érdeklődésemet. Csakhogy, sajnos, igen ritkán lehetett hozzájuk férni: ez a felszerelés a nagyok, a gimnazisták javát szolgálta. Maradt tehát helyettük többnyire a mászórúd meg a mászókötél, s ezek révén még sikerélményeket is szerezhettem: az Apám tanácsára elkezdett és naponta gyakorolt húzódzkodások hatására egyetlen év alatt annyira megerősödtem, hogy hetedikben már csak egy fiú bírt nálam gyorsabban felkapaszkodni a rúd felső végéig, a fekete hajú, olajbama bőrű, komoly természetű Szatmári Pista (vagy Laci?). O azonban vagy másfél esztendővel idősebb volt, mint én, már-már valami bajuszkezdemény is ott sötétlett az orra alatt. (Ámbár gyanítom: nem attól izmosodott meg.) Toros Károly távozása után Jancsó József keze alá kerültünk a tornaórákon. O távolságtartóbb, sőt keményebb, ridegebb is volt irántunk, mint az elődje, s ha egyszer-egyszer türelmét veszítette valami idétlenkedés vagy, ne adj'isten, fegyelmezetlenség okán, a tömör, de sokatmondó tulkok megszólítással vezette be megismételt, avagy soron következő utasításait. Miattam - legalábbis úgy emlékszem - nemigen kellett bosszankodnia: kirívó ügyetlenséget a szabadgyakorlatok s a felmérések során nem követ* részlet egy készülő önéletírásból 12
