Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A rendszerváltás fénye és árnyéka
lezáró rendszerváltoztatást az e század súlyos megpróbáltatásaiért méltán kijáró „nemzeti elégtételnek" tekinthetjük. Nem önmagában, hanem a benne és általa megnyíló történelmi lehetőségek és távlatok okán. Értékelése és méltatása során mindig szem előtt kell tartanunk a fordulat eme „nyitott potencialitásátsorsát a rendszerváltó, majd a nyomába lépő nemzedékek - egy új „három nemzedék" - erőfeszítései és teljesítményei fogják eldönteni. 4. „Születési hibák" és „eredendő bűnök" Makacsul ragaszkodván a rendszerváltás történelmi tényének valóságosságához és békés-tárgyalásos jellege történelmileg és társadalmilag előnyös mivoltának értelmezéséhez, mind fontosabbnak véljük „születési hibáinak" vagy - ha úgy tetszik - „eredendő bűneinek" szemügyre vételét is. Jórészt ezekre utaltunk, midőn korábban a részletek és tennivalók elnagyoltságát, valamint a távlati gondolkodás szűkösségét emlegettük. Egyebek közt azért is ajánlatos legalább annyi szót ejteni a rendszerváltás „árnyairól", mint „fényeiről", mert főképpen az előbbiek kezelésében mutatkozik meg, miként működik az önkor- rigáló-önfejlesztő demokrácia. A „születési hibák" egyikének-másikának következményei elővételezhetőek voltak; másokra csupán az idő múltával derült fény. Az előbbiek közt akadtak olyanok, amelyekről kezdettől fogva születtek kritikai hangok. Csak éppen nem történt semmi, mivel a politikai erők vagy kölcsönösen paralizálták egymást, vagy pedig éppenséggel érdekeltek voltak a helyzet fenntartásában. Ezek a „születési hibák" és „eredendő bűnök" több tényezőben gyökereznek: a fordulat körülményeiben (a békés átmenet „ára"), a hazai hagyományban és mentalitásban, az új politikusgeneráció tehetségének mértékében, valamint a posztszocialista korszak politikai erővonalaiban és gyakorlatában. Eleve tudható volt, hogy a pártfinanszírozás törvényi szabályozása magán viseli részben a pártállami logika anyajegyét, részben pedig az új rend hajlamát az illuzionizmusra. Mind nyilvánvalóbb lett ugyanis, hogy a legális finanszírozás és a pártműködtetés, a kampányköltségek közötti egyre növekvő rést csakis tisztátalan eszközökkel (Kaya Ibrahim- és Zuschlag-metódussal) lehet áthidalni. Mintha a rendszerváltók nem eszméltek volna rá, hogy egy párt működtetése - főként a választási és egyéb kampányokra kényszerülő modern tömegpártoké - felettébb költséges üzem. Kezdetben olybá tűnhetett, hogy a költségek áthárítása az állami költségvetésre elviselhető ár a demokratikus vívmányokért, valamint az állampárt és a tőle függő apparátusok lebontásáért. A korábbi pár tvagy on sorsa - a jogos részesedés és az „öröklés" módja és mértéke - viszont a figyelem előterében állt, és heves vitákat gerjesztett. (Utóbb aztán zajlott az „örökséggel" való sáfárkodás üzleti vállalkozása.) A huzakodásból - legalábbis időlegesen - kétségtelenül a birtokon belül lévő utódpárt került ki előnyösebben; ebben kezére játszottak az adminisztratív-igazgatási tapasztalatai és kapcsolathálózatai is. De könnyebb volt eligazodni az ingatlanvagyon öröklésének ügyeiben, mint megbirkózni az évről évre növekvő működési költségek előteremtésével. Ennek teljes költségvetési fedezete eleve illuzórikus volt. Emellett elvileg is mindig megkérdőjelezhették: vajon az államnak valóban ily nyomatékos szerepet kell-e vállalni a pártok finanszírozásában? Az így létrejött „fekete övezetben" minden párt - kivált a nagyok - rászorultak a „dörzsölt" gazdasági szakemberek furfangjá- ra. S mivel az ügyletekben így vagy úgy minden politikai szereplő érintett volt, olajozottan működött a „kéz kezet mos" ősi gyakorlata. A helyzet fenntartásában minden párt érdekelt lévén, e téren a kölcsönös „leleplezések" is hangfogóval működtek. A közvélemény és a civil 200
