Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A rendszerváltás fénye és árnyéka
mert a hatalom fokozatosan „megadta magát"', a politikai áttöréshez nem volt szükség koncentrált tömegnyomásra, mint a lengyel Szolidaritás esetében. így az ellenzéki erők is a kerékasztal-tárgyalásokra, nem pedig a tömegmozgósításra és a tömegnyomás szervezésére összpontosították figyelmüket és erőfeszítéseiket. Az ország inkább a feszült ésfelajzott várakozás, a már-már eufórikus reménykedés állapotában élt, mintsem az agresszív és büntető indulatok hevében. Később éppenséggel ezek a kezdeti illúzióterhelte bizakodások fordultak visszájukra, s váltak a „rendszerváltási másnaposság" egyik okává. S itt újra és nyomatékosan alá kell húznunk: a rendszerváltás történelmi esélyét és lehetőségét a jaltai rendszer összeomlása és a nem belső erők akciói teremtették meg. A magyar 1956 és a cseh 1968 példája egyaránt arra utal, hogy a döntő tényező az előbbi volt: a nemzetközi konstelláció gyökeres átalakulása, s benne a kelet-európai szovjet befolyási övezet megszűnte. A Brezsnyev-doktrína világában a belső erők aligha lettek volna elegendők a szuverenitás kivívásához; a Szolidaritás példája ezt is alkalmasan szemlélteti. A „volt vagy nem volt rendszerváltás" jellegzetesen hamis kérdésfeltevés szülötte. A radikális fordulat tényét, az egyik politikai-gazdasági rendszerből egy másikba való átmenet lezajlását ugyanis lehetetlen kétségbe vonni. Az „új", az „igazi" rendszerváltás követelése valójában az átmenet békés-tárgyalásos jellegét teszi kérdésessé és kétségessé. Ezért nem egyéb, mint egy elhalasztott, utólagos és tulajdonképpen már más, új szereplőkkel lejátszott „ számonkérő-büntető" rendszerváltás álcázott alakja. Hátterében ott lappang az a kérdés: megérte-e az érte fizetett árat a rendszerváltás békés-kiegyezéses jellege? Mert ilyen árat kétségtelenül le kellett róni: a múlttal való szakítás radikalizmusa - beleértve a személyi vonatkozásokat és kapcsolathálókat is - szükségképpen nem lehetett olyan gyökeres, mint ha „tetszettek volna forradalmat csinálni". Ezzel szemben a magyar társadalom szervesebben, kiélezett konfliktusok és „nagy gyűlöletek", új és új bosszúindulatok nélkül léphetett új korszakába. A rendszerváltás jellege kétségtelenül rányomta bélyegét az utána következő évekre, de ami napjainkra előállt, az már az azóta eltelt korszak politikai erőinek és a tömeges állampolgári magatartásoknak köszönhető. S az évek múlásával ez mindinkább így lesz! Ne adják az égiek, hogy vezek- lésként meg kelljen élnünk a rendszerváltás erőszakban fogant és vérrel is megkeresztelt történelmi újrajátszását! A történelem megismételhetőségének és korrigált változatának eszméje a honi mentalitás egyik illúziótápláló forrása. Visszamenőleg korrigálhatónak véljük Trianont, a 64 vármegye eltűntét, a második világháborút, 1956-ot, és persze a rendszer- váltást is! A rendszerváltást végül is történeti távlatba helyezhető eredményei fogják minősíteni. Ezért vitatását is mindinkább ki kellene szabadítani az időszerű politikai-taktikai tusák kelepcéjéből, s a megnyílt nemzeti esélyek távlatainak hátterén kellene szemlélni. Az évek múlásával erre mindinkább lehetőség - és egyúttal szükség - lesz. A mai keserű ingerültség és csalódottság éppen abból ered, hogy még mindig nem dönthető el köz- megegyezéssel, hogy vajon nyitott-e a rendszerváltás új, fölfelé Ívelő, közmegelégedettséget szülő szakaszt a honi történelemben. Márpedig ez az alapkérdés, nem pedig a fordulat jellegének latolgatása. Mint tudjuk, a versenyeken fontos a jó rajt, de az eredményeket a célfotó dönti el. A „rajt" történelmi mércével mérve is megállja a helyét: újabb kori históriánk korszakteremtő fordulatának ítélhető. Helyreállította a nemzeti szuverenitást és az alkotmányos jogállamiságot, garantálja a személyes szabadságot és a vállalkozói kezdeményezést, a tulajdon biztonságát, és lehetővé tette európai integrációnkat. Ezek becsét a meghiúsult fogyasztói aspirációk gyakran homályba borítják. A munkanélküliség, a megingott létbiztonság pedig a mégoly becses nemzeti és alkotmányos értékek hétköznapi méltánylását is megnehezíti. Mindez azonban mit sem változtat azon, hogy a 20. századot mintegy 199
