Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Tandori Dezső: Század-szépírás (2008)

Befejezés felé (?)

Legjobb értékeléseimben (melyeket kapok) nem a kanonizálást kanonizálják újra (újgyarmatosítás az esztétikai értékelésben), de 4-5 szerző kivételével jó súlyos, „fontos" kérdéseket nem említenek. Mint európai ember mennyiben lehettem keleties? (Felszínes kifejezések.) Bizonyít-e példám bármit is a művészet útjáról és megítélhetőségéről? (!) Mik voltak „a lovak"? Mennyiben voltam rendszerre vágyó? Mit vettem komolyan a világból, halálosan komolyan, és miért nem sikerültek ezek a törekvéseim? Mindegyik kérdést pedzegetik, de összességében alig jutottam így messzebbre a befogadóknál, mint Szép Ernő érdemi része.

Különös volt, rémálomszerű volt a pályám. Mert 90-100 ilyen rémálomszerűségen túl a maradék 20-at, 30-at meg sem említhetem, nem lenne tisztességes a tárgyalhatok sorolásának akár csak megkezdése is. Mégis különös csodának tartom a Goethe-medált, hiszen szakmai díj, nem pénzes, német „magasságok" adják, egy Boulezzel, egy Albert Schweitzerrel, Billy Wilderrel... és német professzorommal vagyok egy listán általa. Én, aki másodéves kora után lecsúszott törekvő lett(em), iparitanuló-otthoni portás-féleként kezdtem, felnőttoktatóként (igaz, minisztériumi kitüntetéssel) végeztem... 1971-ben. Valamit mégis ért (Európa szemében?) a sok fordítás, a szórványos, de intenzív igyekezet némi kultúraterjesztésben? Bizarr, szédülést okozó élmény, ahogy erre a medálra gondolok. És bármilyen blődül hangzik, politikai ambíciótlanságomat leszámítva, jellegben tényleg volt bennem valami „goethés". (Göthös, öcsi, hallom. Rendben van, kockáztattam.) Rémálom a félpozitív, felfoghatatlan alapélmény is, íme. A Príma Primissima meg kész, nagy csoda.

A század jó fejleményei ezek a rosszak mellett. Nem óhajtok bírája lenni az idők („die Zeiten") alakulásának. A piacot a piacolókra bízom, a fejlődést a fejlesztőkre; igyekszem csöndes örömeimnek élni. Sajnos ez nehezen megy. Rémálomokokból, meg életkorom miatt. Egyszerre élet-halál fontosságú lett a kisvilág, környezetem (könyvek, lakás, medvék, madárka... kutyánk... feleségem egészsége... s a magamé). Csak veszíthetek. Csodakedd... rémszerda... ez lenne egy könyvcímem. Ha megéltem a mát, a keddet, ez nem jó még semmire. A szerda is kell. S ha azt meg... akkor a további napok. És ez az állapot nem lesz sokáig tartható. Az élet rettentő szerencsejáték-jellegének felismerése (tkp. halálközeiben): megváltoztatta állagomat, ahogy ezt közhelyszerűen mondják is. Sajnos nem hiszek abban, hogy akire háromszor rálőttek, megsebesült, de felállt... védett. A lovakat abbahagytam, mert összegabalyodtak életemmel, valamint: mert nem bírok már mellékes dolgokra figyelni, nem akarok önmagam médiuma lenni. A házi, 38. évébe lépő bajnokság viszont kitölti életem erre szánható részét. S akkor századozzunk még, érintőlegesen.

Bele nem fáradtam a századba - és abszurdumaiba, áldásaiba ugyanakkor -, hanem inkább századtól, ezredtől stb. függetlenül eljutottam valami állagkitöltésig. Ahogy régebben ehhez sok-sok munka kellett, a szellemi (ismétlem) higiéniához, ma a szemlélődés, a lassúság kell, a valóban bensőségesebb modus. Nem módom van rá, hanem modusom. Modus vagyok én magam.

172