Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Sutarski, Konrad - Szenyán Erzsébet: Katyń

désével kialakult hidegháborús időszakban - az ötvenes évek elejétől - kezdett fokozatosan változni Anglia és az Egyesült Államok álláspontja. Ezt példázza az a tény is, hogy 1951-ben az Egyesült Államok képviselőháza végre létrehozott egy különleges bizottságot „a kátyúi erdőben végrehajtott tömegmészárlás tényei- nek, bizonyítékainak és körülményeinek feltárására". A következő évben lefolytatott kihallgatások alatt a bizottság elé hívták, mint az egyik legfontosabb tanút, Orsós Ferenc professzort is, aki a háború vége óta Németország amerikaiak által megszállt övezetében élt. A bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a tömeggyilkosságért a Szovjetuniót terheli a felelősség.

Kátyúról, az ilyen és hasonló erőfeszítésektől függetlenül, továbbra is csak annyit lehetett tudni, amennyi információt részben a háború alatt, 1943-ban, részben pedig a hitlerista gyilkosok 1946-os nürnbergi perében sikerült összegyűjteni, ahol a szovjet ügyész még egyszer megvádolta a németeket Katyn ügyében, a németek viszont új ellenérvek felsorakoztatásával cáfolták a vádat.

Majd csak 1990. április 13-án adta közhírré rádión keresztül a TASZSZ az SZKP KB áttörést jelentő hivatalos közleményét, amely megállapította, hogy a katyni bűntényt a Szovjetunió követte el. Ugyanekkor Mihail Gorbacsov első titkár átadta Jaruzelskinek, a Lengyel Köztársaság elnökének azon személyek listáját, akiket a névről már ismert kozelszki, osztaskovi és sztarobelszki intemálótáborban tartottak fogva. A szovjet befolyás alól 1989-ben felszabadult lengyel állam e lépéstől függetlenül további tények közlését követelte - a lengyel nép nevében. Bár az igazságot sejteni lehetett már az eladdig ismert tények alapján, mégis szükség volt a teljes és végleges igazságra. Az osztaskovi és sztarobelszki foglyok esetében is. Szükség volt erre már csak azért is, hogy tudjuk, hol fekszenek a halottak, és végre megszentelt földben, végső nyugalmat biztosítsunk nekik.

Ezek az óhajok és követelések már a nyolcvanas évek elejétől léteztek, és egyre erősödtek, részben az 1980-ban alakult, sok millió tagot számláló Szolidaritásmozgalom keretén belül, másrészt egy sor speciális szervezet is kiállt mellettük, olyanok, mint a létezése első tíz évében illegálisan működő Katyn Intézet vagy a Katyni Családok Országos Szövetsége. Én a lengyel népnek ezeket a természetes elvárásait egy második, 1986-ban írt sztarobelszki versemben fogalmaztam meg, amelynek ugyan nincs címe, a mottója viszont a következő: „Apám emlékére". A verset már édesanyám 1980-ban bekövetkezett halála után írtam. Anyám sosem törődött bele apám halálába. Nem ment újra férjhez. Várt, pedig még későbbi éveiben is mutatós, szép asszony volt, találhatott volna magának társat. Halála után rádöbbentem, hogy apám emlékét már csak én őrizhetem.

Emlékművet emeltem egykor a hiábavaló reménynek. Háborús füstökből s várakozás éveiből - egy verset a fogságodról a fogságotokról De feledésre ítélték azt is mint titeket Én most mégis makacsul visszatérek ahhoz a vershez Mint hullám a parthoz fészkére madár amelyet nem tud S nem is akar elhagyni soha vissza mint eszelős dal

83