Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Sutarski, Konrad - Szenyán Erzsébet: Katyń

ken viszont (Varsó és Krakkó is ide tartozott) létrehozták az ugyancsak általuk irányított, de lengyeleknek fenntartott ún. Főkormányzóságot. Az elnémetesítési akció keretében lengyel családok ezreit telepítették át a Birodalomhoz csatolt helységekből keletre, a Főkormányzóságba.

1939 decemberében, egy késő esti órán Wehrmacht-katonák zörgettek, minden előzetes bejelentés nélkül, szépen berendezett négy és fél szobás lakásunk ajtaján, s fél órát adtak arra, hogy összecsomagoljunk és elhagyjuk otthonunkat. Csak annyi holmit vihettünk magunkkal, amennyit puszta kézzel elbírtunk. Anyám nehéz bőröndöket cipelt, én kedvenc mackómat és labdámat választottam. Teherautó vitt minket egy, a vasútállomás melletti nagy csarnokba, ahol már rengeteg, lakásából, otthonából ugyanúgy elzavart ember tolongott. Feküdni, aludni földre terített szalmán lehetett, egymás hegyén-hátán, összepréselődve. Mindenki azzal takarózott, amit magával hozott. Fűtés nem volt. Két vagy három napig tartottak minket a csarnokban. Aztán vonatra pakoltak mindannyiunkat - szerencsére személyvonatra, még ha szűkén voltunk is és utaztunk összezsúfolódva végig a Birodalomhoz csatolt Nagylengyelországon és az egész Főkormányzóságon keresztül, míg végre eljutottunk a Przemysl közelében fekvő Jaroslawba, a Szovjetunió és a Főkormányzóság új határa előtti utolsó városba. Ott leszállítottak bennünket a vonatról, s mindenki mehetett, amerre látott. Mi ketten, édesanyámmal egy Czestochowa melletti faluba indultunk (nem messze a Jasna Gorán lévő pálos kolostortól), mert ott lakott anyám nővére, aki ráadásul a keresztanyám volt, s egy, már a háború előtt is létező elemi iskolában tanított.

1939/1940 fordulóján nagyon kemény tél volt, annyi hó esett, hogy a lakóházból a gazdasági épületekhez, a kúthoz és az árnyékszékhez vezető, hóba vájt alagutak két oldalán olyan magas volt a hófal, hogy én alig látszottam ki mögüle. Ilyen időjárás közepette, januárban jutott el hozzánk, falura a hír, hogy édesapám nagyon messze, keleten, Kijeven és Harkovon is túl, a lengyel tisztek intemá- lótáborában, Sztarobelszkben van. Édesapám nem tudta a mi falusi címünket (bizonyára Poznanba írt nekünk), de küldött egy postai lapot az édesapjának - az én nagyapámnak, aki változatlan címen, Lódz mellett lakott s nála érdeklődött irántunk. Azt a sztarobelszki címet is tartalmazó lapot nagyapám aztán elküldte édesanyámnak. Addig csak annyit tudtunk - valakitől, aki apámmal együtt volt a fronton, de a szovjet csapatok bevonulása után elrejtőzött, és titokban visszatért Poznanba hogy apám túlélte a háborút: a Bzura menti csata és a szovjet támadás után megpróbált (egyenruhában, az egységével együtt) eljutni a déli határig. A német-bolsevik harapófogó azonban bezárult, és apám fogságba esett. A Sztarobelszkbe írt levelek tavasszal sorra visszajöttek vagy „eltávozott" vagy „címzett ismeretlen" felirattal.

A háború alatt azt lehetett tudni, hogy a szovjet állam a lengyel tisztek elhelyezésére három tábort hozott létre: Kozelszkben (Szmolenszktől délkeletre, légvonalban kétszázötven kilométerre), Osztaskovban (a Szelinger-tó szigetén, a Moszkva-Leningrád vonaltól délre, Moszkvától háromszázhúsz kilométerre) és Sztarobelszkben (Harkovtól kétszáz kilométernyire keletre). Körülbelül négyezer-ötszáz, hatezer-ötszáz és háromezer-kilencszáz hadi internáltat, összesen majdnem tizenötezer személyt helyeztek el bennük.

79