Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)

képpeni kontraproduktivitása) nyilvánvaló. Egyszerre mutatja a rendszerbe inkorpolált antikapitalizmus leegyszerűsített felfogását, s a hatalmilag integrált társadalom veszélyes eszményének gyakorlattá válását. Egészében nem is több ez (s ez a rendszer igazi kudarca!), mint az antik demokráciákban kiformálódott, az állampolgár közéleti szerepvállalását előíró premodem eszmény kései, „modern" karikatúrája.

A modernizációs diktatúra, elvileg, a „régi", fölszámolandónak ítélt rezsim ellen irányult, s tagadhatatlan, hogy eközben csakugyan átrendezte a társadalom viszonyait. Mindent fölbolygatott, mozgásba hozott, privilégiumokat törölt el s privilégiumokat teremtett, ember s ember új viszonyát konstituálta. Egalitárius eszményének megfelelően nivellált is, egységesítette a társadalmat - de nem a kívánt bőségben, hanem az adott körülmények közt elkerülhetetlen szűkösségben. A társadalomnak ez az egységesülése azonban, aligha tervezetten, a habitusban az erőszakos nivellálás ellen fordult. „Mindenki" vesztesnek érezte magát, s ennek következményei lettek. A reakció, a várakozásokkal ellentétben, nem pusztán, sőt nem is elsősorban a deklasszálódott rétegek körében következett be. Ezek részben meg voltak félemlítve (az ávó fekete autói, a kitelepítések, Recsk stb. megtették a maguk hatását), részben legitimációjukat vesztették. Az 1944 előtti rezsim társadalmi struktúrában is rögzült aszimmetriája, szélsőséges privilegizáltság és nyomasztó, sivár alávetettség pólusai között elrendeződő szociális viszonyai utólag sem voltak igazolhatók. Az új viszonyok kritikája más közegben kezdett alakot ölteni. A mobilitás emeltyűi által „felemelt" munkás- és parasztfiatalok, akik kezdetben a leglelkesebb, leginkább mozgósítható társadalmi szegmenst képviselték, s már keresztülmentek a rendszer indoktrinációs mechanizmusain, éppen azáltal kerültek szembe a diktatúrával, hogy egyre inkább számon kérték rajta annak saját - emancipátorikus és egalitárius - eszményeit. S ebből a nézőpontból a padlásseprések ténye, az általános szűkösség viszonyai éppúgy nem voltak igazolhatók, mint a széles körben tapasztalható erőszakalkalmazás formái és mértéke. Sztálin halála (1953) után pedig a nyilvánosságra kerülő, „törvénytelenségekként" interpretált repressziók széles körben elterjedő hétköznapi narratívái, majd a börtönökből szabadultak élményeivel való szembesülés egyre nyilvánvalóbbá tette, hogy a diktatúra, amelynek elvileg a „proletariátust" kellene szolgálnia, feladatának nem tesz eleget, sőt nyilvánvalóan irracionális. Saját, tételesen megfogalmazott s ideológiai kampányokban propagált eszményei szerint is ésszerűtlenségek és visszásságok sorozataként írható le. Az SZKP XX. kongresszusa (1956) pedig a „sztálini törvénytelenségeket" leleplező hruscsovi beszéd révén magát a rendszert is delegitimálta. A gyakorlat a deklarált eszményekkel nem volt többé összeegyeztethető. S a birodalmi függés ténye - lelepleződvén a „sztálinizmus" - még külön is megterhelte a magyar modernizációs diktatúra igazolhatóságát. A „szabadságharcos" ethoszban nevelkedett, valódi egyenlőségre és szabadságra vágyó munkás- és parasztfiatalok új helyzetükben azzal szembesültek, hogy a rendszer a mintakövetés álruhájában valójában az állami alávetettség járszalagján mozog, s a nemzeti függetlenség teljes híján van.

A rendszer 1953 és 56 között kibontakozó válsága így, mély paradoxonról árulkodva, megteremtette egy potenciális - „igazi" - szocialista forradalom föltételeit. Azzal, hogy folyamatos viták tüzében kikovácsolódott egy, szinte össztársadalminak nevezhető egység a (modernizációs) diktatúra exponensei, jelképei és mechanizmusai ellen, az érzületben és a gondolkodásban összeállt az a „gyúanyag", amely 1956. október 23-án pillanatok alatt lángra lobbant, s egy „mindenkit" magába foglaló, amorf népfölkelésként nyilvánította meg magát. Olyan népfölkelésként, amelyben a mezei „kommunisták" és az antikommunis- ták egyaránt szerephez jutottak. S az önigazgató szocializmus eszménye és a visszaállító, restauratív prokapitalizmus igénye még szétválaszthatatlanul összefonódva jelent meg a közös elégedetlenség talaján.

68