Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)

xista előélettel is bíró „polgári" írók kerültek (Déry Tibor, Nagy Lajos), ám valójában őket torzították, sőt törték a kánonhoz, s nem a kánont őhozzájuk. Az irodalom a „hivatalos", ideológiailag megkonstruált kánon uralma alá került, az értékrend „állami" értékrend lett. Mindez, az úgynevezett „szocialista realizmus" ideológémájának középpontba állításával, meglehetős szürkeséget, ízlésbeli visszafejlődést hozott a művészetek minden területén, s általánossá vált a vulgármarxizmusból elvont kliséknek, a „sematizmus " megannyi jeleinek jelenléte az irodalomban. Bár a vezető ideológus, Révai József jól érzékelte, sőt bírálta is ezt a mindent eluraló „sematizmust", ez az adott körülmények között nem volt fölváltható igazán jó művekkel: a lényegileg szimplifikáló megközelítésre szükség volt a rendszer indoktrinációjához.

Érdekes, sőt alighanem törvényszerű, hogy az új helyzet lényegét két, a nyilvánosságból kiszorított, marginalizált, ám a kor új viszonyait a maguk apolitikus módján hibátlanul érzékelő költő, Pilinszky János és Weöres Sándor fejezte ki. A lét törtségét és redukáltságát megjelenítő Pilinszky és a virtuóz sokféleséget produkáló, ám immár valamiféle „esszencia "-nélküliségről árulkodó Weöres költészete természetesen nem politikai oppozíciót képviselt. Más-más módon, de mindketten a modemitás általánosabb és mélyebb összefüggéseit, a modernség kiüresedését fejezték ki. Költészetük persze nem illeszkedett, nem is illeszkedhetett a rendszer naivan modernizáló hitéhez, markáns voluntarizmusához, ám nem csak a magyar modemitást tükrözte: az egész - „nyugati" - modernség ürességével is szembesültek. A rendszer politikai kritikáját irodalmunkban így nem is ők, hanem a kívül is, belül is álló, de e ponton szintén íróasztalfiókjának dolgozó Illyés Gyula végezte el az Egy mondat a zsarnokságról című versében (1952), amely persze csak 1956. november 2-án jelenhetett meg.

Mindezeken túl jellemző mozzanat, hogy a kánonba „beleférő" irodalom (régi és új egyaránt) addig nem tapasztalt magas példányszámban jelent meg, olcsó volt, s széles, korábban nem olvasó rétegeket is elért, bevonva őket az olvasás folyamatába. A leegyszerűsített világot megjelenítő popularitás érvényesülésének jele az is, hogy-bár „szocialistának" aligha tekinthető - a kor reprezentatív színházi produkciója az operett lett (vö. pl. a Csárdáskirálynő hosszú sikersorozata!), jelentős, sőt kivételezett pozícióra tett szert az alacsony társadalmi rétegek legnépszerűbb sportága, a labdarúgás (vö. aranycsapat, százezres közönség előtti mérkőzések stb.), s jelentős tematikává vált a munkások és parasztok (egyébként leegyszerűsítve ábrázolt) élete. S mindez akkor, amikor e látszat szerint „preferált" rétegek valóságos élete meglehetősen nehéz és küzdelmes volt. Sajátos, korspecifikus ellentmondás, hogy a magát az újrakezdés rendszereként megjelenítő rendszer jól megfogható koncessziót kötött a továbbélő magyar nacionalizmussal. A sematizáló művészetekben (pl. filmművészet), de még a történetírásban (például Mód Aladárnál) is tért nyert a magyar múlt „kurucos-sza- badságharcos", sőt „nemzeti" interpretációja, miközben az ország szuverenitása ténylegesen nem létezett. Ám, s ez újabb feszültségelem, a rezsim nacionalizmusnak tett engedményeit egy másik síkon felülírta a „szovjet minta" szolgai másolása - ami, talán mondani sem kell, éppen „nemzeti" látószögből volt föltűnően visszás.

A „kulturális forradalom" igazi funkcióját így nem is a kulturális fölzárkóztatás valóban szükséges feladatának ilyen-olyan ellátása mutatja meg, hanem az élet egészét, így a kultúrát is mélyes átjáró átpolitizáltság gyakorlata. (Jellemző az, amit - állítólag - az egyik válogatott labdarúgó mondott az újságárusnak: Adjon, legyen szíves, egy Népsportot, hadd tudjam meg, hány traktort adtunk tegnap a népgazdaságnak.) Az átpolitizáltság magas foka, amely már-már a magánélet és a közélet határainak fölszámolásával járt, s a „magánembert" párválasztásában éppúgy befolyásolni igyekezett, mint irodalmi vagy politikai szempontjainak kialakításában, természetesen „racionális" indítékból fakadt: a „szocializmus építésére" való mozgósítás (egyik) eszköze volt. De voluntarizmusa (s szükség67