Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)

óját — részben önfélreértésként, részben szándékos megtévesztésként - szocializmusként jelenítette meg. De jellemző, s ennyiben bizonyos részleges önmegértés sem vonható meg a szisztémától, hogy a szocializmusnak proletárdiktatúraként való értelmezése „elismerte" a rendszer diktatórikus természetét. Sőt a specifikumot éppen az adja, hogy ez az ellenkapitalizmus, félig „bevallva", a proletárdiktatúra ideológémája mögé húzódva, sajátos- voluntarista - modernizációs diktatúra volt. A magyar modemitás „hiányzó" gazdasági dimenzióit - elsősorban a „modern " nehézipart - igyekezett pótolni, méghozzá erőltetett menetben. (S közben nagy paraszti tömegeket irányított át az új iparba, ipari munkássá konvertálva őket.) A cél, hogy Magyarországot a „vas és az acél országává" tegyék, motivációját két összefüggésből merítette. Az egyik a kommunista párt modernitás-képében lelhető föl. A modemitás eszményét ugyanis, legalábbis a gazdaság vonatkozásában, a „nyugat", a centrumkapitalizmus már lezárult, vagy éppen lezárulófélben lévő fejleményeiből vonták el, s - legalábbis az ipari termelés szerkezetét és jellemzőit tekintve- a nyugati mintát próbálták „utolérni". Ez azonban egy valóságos versenyhelyzettel számolva eleve problematikus elképzelés volt: azt akarta elérni, amin a rivális már túljutott. S ehhez a fejlesztéshez ráadásul a belső erőforrások is csak a fogyasztás radikális visszafogásával voltak annyira-amennyire előteremthetők. Azaz, siker esetén is nagy ára lett volna ennek az iparosítást célzó modernizációnak. Ám a hidegháborús pszichózis, a belső, szociokulturális feszültségeket ugrásszerűen megnövelve, a problémákra még rátett egy lapáttal. A „Moszkvához" igazodó magyar vezetés ugyanis, készülvén a háborúra, gyorsított ütemet írt elő. Az erőltetett ütemű, iparosító modernizáció pedig összességében számos járulékos következményt vont maga után.

Mindenekelőtt: a fogyasztás, általában az életszínvonal, az egész társadalom számára olyan színvonalon mozgott, ami sem a „régi" rezsimmel való összevetés, sem az aktuális igényszint szemszögéből nézve nem volt elfogadható. (Az aranytojást tojó tyúk metaforája, amellyel Rákosi önmérsékletre intette a fogyasztani vágyókat, álnépi bölcselet: nem igazolta, nem tudta igazolni a nélkülözéseket.) így a fogyasztást jellemző sokféle hiány, általában a szűkösség, nagymértékben befolyásolta ennek az iparosító modernizációnak a társadalmi fogadtatását. Ám az erőszakos és erőltetett modernizációval párosuló nyílt vagy rejtett terror, amely a „régi" rendszer hívein túl a mozgalom régi és új „harcosait" éppúgy elérte, mint az egyszerű állampolgárok viszonylag széles körét - önmagában nem volt eléggé fegyelmező. Bár a Rajk-pört követő különböző repressziók már megteremtették a rettegés légkörét, a mozgósításhoz több kellett. S a rendszer ezt az eszközt egyféle „kulturális forradalomban " vélte megtalálni. Hogy pontosan miből is állott ez a forradalom, nem könnyű röviden összefoglalni, néhány lényeges eleme azonban viszonylag jól megfogható. Az egyik elem a régi, „dekadens, burzsoá” kultúrával való leszámolás volt, s ennek jellegét és radikalitását jól mutatja, hogy még a modern irodalom és képzőművészet számos fejleménye és alkotója is áldozatául esett. Maga a Nyugat folyóirat szellemisége is problematikus, „megtisztítandó" hagyománnyá deformálódott, a festészeti absztrakciót anatéma sújtotta stb. Ugyanakkor az irodalmi hagyomány egyik, valóban értékes vonulata, Petőfitől a „kritikai realizmuson" át, mondjuk, Adyig fölértékelődött, sőt monopolhelyzetbe jutott. Ez a hagyományaktualizálás azonban még a maga eleve szűkített területén is meglehetősen szelektív volt. Az aktualizálás szempontját, a vezető ideológus könyvének címével élve, a „marxizmus és népiesség" valamiféle vulgarizáló keveréke képezte. Ez az elegy a népi mozgalom bizonyos eredményeinek szelektív és átértelmezett fölhasználására épült, sőt maga a rendszer a népi írók egy részét személyileg is integrálta (Illyéstől Veres Péterig), igaz másokat viszont peremre szorított (Németh Lászlótól Szabó Lőrincig). A végeredmény mégis az lett, hogy a népiek „átfestett”, marxizált ízlése jelleg- és kánonalakító tényezővé emelkedett. A kánon csúcsára ugyan nem ők, hanem a bizonyos „progresszív", sőt mar66