Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)

való személyes viszonyulás módjában a változás csak nagyon lassú és fölszínes lehetett. A mélyszerkezetet a külsődleges igazodás jórészt érintetlenül hagyta. Az 1956 előtti felnőtt, „aktív" lakosság egésze még 1945 előtt született, s többsége 45 előtt is szocializálódott. Az emberi habitust kialakító és fönntartó szociokulturális tapasztalatok még jórészt az előző korszakban nyerték el alapszerkezetüket - s ezeket az új geopolitikai helyzet tudomásulvétele csak átfesthette, de teljesen át nem alakíthatta. Az emberek az új helyzetben is a régi minta szerint reagáltak. (Ahogy e folyamatot, jó érzékkel, Márai Sándor már 1945 nyarán diagnosztizálni tudta: „Az a jobboldali társadalom, mely átcsúszik valahogyan az igazoltatások rostáján, áthazudja magát az örvénylő folyam jobbpartjáról a bal partra. Rövid idő múltán elölről kezdi a súgást-búgást, s mert a romok között, melyek az ő gaztetteik következtében reánk szakadtak, csakugyan nyomorúságos lesz az élet, bizonygatják majd, hogy mégiscsak szebb és jobb volt minden azelőtt, amikor ők uralkodtak." [Napló. Magyar Nemzet, 1945. jún. 17.]) S mindezen túl, a viszonyok „kemény" koordinátáit kialakító gazdasági és társadalmi tőke sem volt tetszés szerint gyarapítható. Az erőforrásokat át lehetett csoportosítani, más kézbe lehetett adni, a fölhasználás jogi kereteit is meg lehetett változtatni - ám máról holnapra megsokszorozni nem lehetett. Az új szisztéma csakis a régi adottságok bázisán működhetett. S jellemző, hogy mind pozitív, mind negatív értelemben az új szisztéma számos lényeges ponton a régi mintát vette át s folytatta. A közoktatás fejlesztéséről árulkodó nyolcosztályos általános iskola modellje például, ha szűk körű enklávékba zártan is, de már 1945 előtt is megvolt; azt „csak" kiterjeszteni és általánossá tenni kellett. Az új, államvédelmi erőszakszervezet, az „ávó" pedig, amelyet az „ötvenes évek" emblematikus intézményeként szokás megjeleníteni, voltaképpen a Horthy-rendszer Államvédelmi Központjában, az ÁVK-ban lelte meg egyik mintáját. Egyes „érintettek” szerint még a verőlegényeket is átvették, hasznosítván szakértelmüket. (Az „ávó" másik mintája természetesen a szovjet gyakorlat volt, s a magyar „államvédelmi" gyakorlatot már ez az utóbbi radikalizálta végletesen, vitte tökélyre.) Az összefüggések mérlegelése így óvatosságra int: a Horthy-rendszer és a Rákosi-rendszer evidenciának látszó diszkontinuitását célszerű inkább a kontinuitás egyik sajátos, „dramatikus" alesetének tekinteni. Az ötvenes éveket nemcsak a „moszkoviták" (s az őket mozgató „oroszok") csinálták...

S ha mindezt figyelembe vesszük, már reálisabb eshetőségnek látszik a Rákosi-rendszert valamiféle (állam)kapitalizmusként értelmezni. Olyan államkapitalizmusként méghozzá, amely - részben az öröklött hazai rendies-„feudális" viszonyok mentális továbbéléseként, részben az „ázsiai "-szovjet gyakorlatot másolva - szinte automatikusan maga is létrehozott egy privilegizált „új osztályt". Ennek az új osztálynak a tagjai, káderpozícióiknak megfelelően, megörökölték a régi, kiebrudált uralkodó osztályok „elhagyott” javait: az üresen álló villát, a bútorokat és festményeket éppúgy, mint a mindezt betetéző „természetbeni" juttatásokat - szigorúan hierarchia szerint. A szolgáltatás, amely, hogy úgy mondjuk: a rendszer „feudálszocialista" eleme volt, esetenként éppúgy kiterjedt a „káder" személye körüli személyzetre, mint - mondjuk - az exkluzív kórházi ellátásra. S ez az „új osztály", bármit is képzelt és hirdetett magáról, ellátta a hagyományos tőketulajdonosi szerepkört is - a „párt" által kijelölt posztokon működtetve a tőkefölhasználást. Az egyetlen - igaz, nagyon lényeges - különbség, hogy az „új osztályon" belüli pozíciók, s a pozíciókhoz rendelt tulajdonlás nem vált örökletessé. Sőt egy-egy bukás a privilégiumok egész rendszerének az elvesztésével járt.

Megmaradt a tőke és a munkaerő kapitalizmusra jellemző különvált létmódja is: a munkás a „proletárdiktatúrában" is munkás maradt.

De mi jellemezte ezt az államkapitalizmust? Mindenekelőtt az, hogy a centrumkapitalizmus a „nyugat" ellenében jött létre, egyféle ellenkapitalizmus volt tehát, ám legitimáló ideológiája a kapitalizmuson túlra mutató, egalitárius eszmékből állt össze. Azaz pozíci65