Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
kivégzése ugyanis egyszerre volt a taktikai harcokban „elkopott" helytartói kör megtisztítása és megrendszabályozása, valamint figyelmeztetés minden potenciális „ellenszegülő" számára. A különutak lehetőségeivel való demonstratív leszámolás. A Rajk-per történeti újdonsága nem is a törvényesség keretein való átlépésben, még csak nem is a vád politikai indítékú célirányos megkonstruálásában keresendő. Az „amalgám" vádkonstrukciókra épülő politikai perek ugyanis végigkísérik az egész modemitást - a francia forradalomtól a Dreyfus-pörön át, mondjuk, Buharinéknak a szovjetunióbeli elítéléséig. Az új elem két vonatkozásban érhető tetten: a Rajk-per a szorosabb értelemben vett birodalom határain kívül, „helytartói" hatáskörben zajlott le, s funkciója nem pusztán egy lehetséges politikai rivális kiiktatásában keresendő. Igazi funkciója a „modern", mediatizált ideológiai kampány lehetőségeinek megteremtése, a „fordulat" igazolása. (S hogy ez a kampány jól működött, „eredményes" volt, mi sem bizonyítja jobban, mint a kortársak igen széles körének utólagos beismerése: elhitték a vádat, s a pör mozgósító hatású volt.) Az új struktúra, amely a néhány éves átmenet után ezekben az aktusokban vált politikailag manifesztté, s vált egy egész társadalom tapasztalatává: a „modern", hatalmilag integrált társadalom képét mutatja. Az uralmat a politikai mezőbe inkorporált „homo novusok", a nyers erőszak és az állandósuló ideológiai kampány biztosította. Diktatúra volt ez tehát, de „modern", s mint ilyen: hatékony. 7 A mai újmarxizmus képviselői vitatkoznak azon, mi is volt valójában az úgynevezett „ötvenes évek" rendszere? Államszocializmus? Államkapitalizmus? A kérdés megválaszolása a látszólag könnyen kínálkozó válaszlehetőségek ellenére nem egyszerű. A rendszer, önelnevezése szerint, „proletárdiktatúra" volt, vagyis - más néven - „szocializmus". Két mozzanat: az állam szerepének hangsúlyozása, illetve a rendszernek valamiféle diktatúraként való meghatározása többé-kevésbé magától értetődő alkatelemként ragadható meg. De amíg e két vonatkozásban szinte mindenki, még a rendszer naiv ócsárlói is egyetértenek abban, hogy „szocializmus”-e, vagy ellenkezőleg, „kapitalizmus"-e az, amiről a vita folyik, már egyáltalán nincs egyetértés. Bizonyos: maguk a rendszer szerepvállalói nem kapitalizmusként fogták föl azt, amit létrehoztak, s ha a kapitalizmus paradigmatikus esete a piacelvű liberális demokrácia, akkor a Rákosi-rendszer semmiképpen nem volt kapitalizmus. A magántulajdon állami tulajdonná konvertálása, a rendszert legitimáló erőteljes antikapitalizmus, valamint a Horthy-rendszer kapitalizmust (is) reprezentáló rétegeinek teljes ellehetetlenítése valamiféle kapitalizmuson túli, „modern" szisztémát állít elénk. Az, hogy a Horthy-rendszer és a Rákosi-rendszer között nagyon éles diszkontinuitás van, látszólag megint teljességgel evidencia. Az arisztokrácia, a klérus, a nagytőke, sőt a náluk szerényebb pozíciójúak, pl. a volt keresztény középosztály meghurcolt, bebörtönzött, kitelepített, de legalábbis deklasszált tagjai, pusztán életútjuk alakulásával, ezt a diszkontinuitást igazolják. Valójában a két rendszer nem csak az időben érintkezett, s az utóbbi nem csak az időben folytatta az előbbit. A vulgármarxizmus szokásos vétkébe esnénk, ha immár történeti távlatból is úgy hinnénk, hogy a Horthy-rendszer társadalmát - a külső erőszak nyújtotta lehetőségekkel élve - a „kommunisták" szabadon, önkényük szerint alakították. A politikai rendszert - bizonyos, elég tág határok közt - csakugyan gyorsan és könnyen meg lehetett változtatni: intézményeket be lehetett tiltani s meg lehetett szervezni, igény szerint. „Jogot" is lehetett konstruálni. A mélyebben fekvő szociokulturális viszonyokat azonban már nem lehetett tetszés szerint alakítani. Az erőszakkal létrehozott új helyzet mélyén, az emberek történetileg kialakult habitusában, a dolgokhoz 64
