Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
egész szakasz emblémájának is tekinthető NÉKOSZ. E mobilitás, bár kétségkívül voltak árnyoldalai, s akár „janicsárképzés"-nek is fölfogható, hiszen az új rezsim saját, hozzá hű értelmiséget igyekezett gyorsított ütemben kinevelni - messzemenő következményekkel járt. Nagymértékben hozzájárult a magyar társadalom modernizációjához. (Ennek a modernizációnak a jellege és minősége természetesen külön kérdés. Negatívumai később igencsak láthatóvá váltak.) A másik fontos, a társadalom önmozgásából fakadó fejlemény, a „demokrácia" fogalmaiban önmagát elgondoló közélet jelentős mértékű megerősödése lett. Magyarország, ahol addig az autoriter magatartás volt az általánosan jellemző, s az emberek cselekedeteit a „tekintélyekhez" való igazodás, „lefelé" pedig a rangtartás vezérelte, az új helyzetben - a régi beállítódásokat erősítő új, külső deformitások ellenére is - tért nyert a közösség érdekeit szolgálni akaró, emancipátorikus elv. Ennek az önmagában is ellentmondásos és bonyolult folyamatnak a jelképe a politikai gondolkodó Bibó István föllépése lehet. Az ő ekkori esszéírása, minden úgynevezett „naivitása" ellenére, a magyar demokratikus gondolkodásnak mindmáig egyik legnagyobb teljesítménye. Olyan teljesítmény, amely újratematizálta a jelenéig vezető történeti utat, s új alternatívát vázolt föl. De úgy, hogy túlemelkedve a társadalmat megosztó hasadásokon, a társadalmi igazságosság és méltányosság igényét egy potenciális össztársadalmi integráció lehetőségeként gondolta el. A periódusnak ezt a bonyolult, s eleve súlyos strukturális ellentmondások közt alakuló átrendeződési folyamatát 1947-48-ra szélsőségesen deformálta a sztálini hatalomérvényesítés „ázsiai", voluntarista logikája, valamint a volt szövetségesek közt kifejlődő úgynevezett hidegháború. A „kívülről" jövő, autoriter igények egyre nyersebben jelentkeztek a magyar közéletben, a Sztálin magyarországi helytartójává ,,fölemelkedő" kommunista pártvezető, Rákosi Mátyás pedig egyre gyorsuló ütemben üzemeltette nevezetes „szalámitaktikáját". (A politikai ellenfeleknek ez a hideg racionalitással végigvitt, részletekben kivitelezett fölszámolása a moralitás szempontjait fölfüggesztő modernség jellegzetes gesztusa volt: az „elszabaduló" racionalitás megnyilvánulása.) Ám ezzel a szovjet jelenlét egyre nyíltabban keresztezte egy autochton, önmagát hosszú távra megalapozó magyar demokratikus út lehetőségeit, nyíltan fölrúgva az ország szuverenitásának mégoly formális kereteit is. A hidegháború nyílt meghirdetése, Churchill fultoni beszéde pedig átütemezte és radikálisan lerövidítette „a szocializmushoz vezető népi demokrácia" időszakát. 1948-at Rákosi Mátyás már a „fordulat éve "-ként határozta meg, - a maga szempontjából jogosan, hiszen megtörtént a politikai élet teljes, nem kommunista mezőjének „kiüresítése". A két munkáspárt úgynevezett „egyesülésével" lényegében megtörtént a szociáldemokráciának, azaz a marxizmus reformista szárnyainak fölszámolása is - igaz, a „munkásegység" megteremtésének ürügye alatt, integrációnak föltüntetve azt, ami valójában leszámolás volt. Az önmagát Magyar Dolgozók Pártjává átkeresztelő kommunista párt így a politikai erők álintegrációját teremtette meg: rajta kívül már nem volt, nem lehetett politikai élet. A „népi demokratikus" átalakulás folyamatának radikális „lerövidítése" paradox módon magukat a kommunista vezetőket is váratlanul érte. A „népi demokrácia" elvének legfőbb képviselője, a vezető ideológus szerepét betöltő Révai József maga is önkritikára kényszerült. Az a rabulisztika, amelyben a „proletárdiktatúrára" való áttérés magyarázata és igazolása lezajlott, nem is különösebben érdekes. Önellentmondásossága, külső vezéreltsége nagyon is tetten érhető. De maga a fordulat - Révai „önkritikája", majd a másik, addig előtérben mozgó ideológusnak, Lukács Györgynek a marginalizálódása - figyelemre méltó fejlemény: láthatóvá teszi azt a törésvonalat, amely a mégoly „vonalkövető" moszkoviták és a sztálini politika között latensen mindig is létezett, de jól el volt fedve. S ez a fölismerés alighanem megmagyarázza az úgynevezett Rajk-per szerepét is. Rajk Lászlónak, a korábbi keménykezű bel-, majd külügyminiszternek a „kémként" és „árulóként" való elítélése és 63
