Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
társadalmi hierarchia alsó rétegeinek (ipari munkásság, szegényparasztság, sőt még az alsó középosztály is) politikai és társadalmi mobilizációjával járt, s radikálisan megváltoztatta az egész társadalom presztízsszerkezetét. Az arisztokrácia, a nagytőke s a korábban a hatalmi funkciókat ellátó hivatalnok értelmiség pozíciói ugyanis megrendültek, sőt puszta létük is delegitimálódott. A társadalom új típusú, a korábbiaknál egalitáriusabb, jelentős emancipációs potenciállal is bíró önszerveződése így valóságos lehetőségként merült föl. Ennek a korlátozottan demokratikus közéletnek azonban kezdettől rendkívül súlyos tehertétele volt, hogy az új erőviszonyok nem a fölszabaduló társadalmi erők saját dinamikájából fakadtak: a politikai élet sajátos prestabilita harmonikát egy külső erő, egy, a magyar szociokulturális viszonyoktól radikálisan különböző, félig-meddig „ázsiai" birodalom adta meg. A magyar baloldal legdinamikusabb, az új helyzetre leginkább fölkészült csoportja, az illegalitásból kilépő kommunista párt így, saját tradícióinak csapdájába kerülve, mint a „nemzetközi munkásmozgalom" részese, egyszerre lett a változások motorja, s a Szovjetunió „meghosszabbított keze", kiszolgálója. A kommunista párt politikáját nem is a különben meglehetősen heterogén értékrendű hazai munkásmozgalom helyzetértékelése alakította ki, hanem az egyszemélyű vezetésű, sztálini SZKP éppen aktuális igénye. (Ez az igény az érdekszféra-alakító ambíció és az adott pillanatban érvényes szerepértelmezés taktikai szükségleteiből állt össze.) Ez a helyzet, túl azon, hogy sértett minden szuverenitási igényt, így az ország valóságos önrendelkezési jogát is, egy „kívülről", önkényesen kialakított dinamikát vitt bele a magyarországi fejlemények alakulásába. A moszkvai „vonalat" képviselő Magyar Kommunista Párt ugyan - okulva 1919 bizonyos hibáiból, s igazodva Sztálin aktuális politikájához - kezdetben hosszú távú, önkorlátozó politikát folytatott, vezetői „népi demokráciában" gondolkodtak, de kezdettől éltek a „külső", illegitim „előnyökkel". S ezt az egész úgynevezett koalíciós korszakot a sztálini politika igényeinek rendelte alá. Gondolkodástörténetileg szimptomatikus, hogy a magyar fejlődés immanens követelményeinek figyelembevétele helyett egy kívülről érkező, birodalmi logika határozta meg a „demokratikusként" fölfogott közélet aktuális értékrendjét. S jelképes, hogy a kommunista párt vezetésére Moszkvából hazatérők, akik „hozták az új vonalat", első intézkedéseik egyikeként letartóztatták a magyar kommunista mozgalom legerősebb, ám a „moszkvaiakkal" szemben álló pártjának a vezetőjét, Demény Pált, s rövid idő alatt eltüntették a többi, nem vonal-komfort frakciót is. A háttérben pedig - mint már Demény letartóztatása is láthatóvá tette — azonnal beindult egy államon belüli saját erőszakszervezet, egy pártirányítású és föltétien párthűségű politikai rendőrség megszervezése és működtetése. A sztálini Szovjetuniót kritikusainak némely befolyásos vonulata totalitárius hatalomnak tekinti. A totalitárius szakszó azonban, minden részigazsága ellenére, legföljebb metaforának tekinthető: totalitárius hatalomgyakorlás a valóságban kivitelezhetetlen. A társadalom egyedeinek, de egészének is, bizonyos önmozgása teljesen soha sem számolható föl. Az 1944 és 48 közötti években a magyar társadalom önmozgása is számottevő maradt. A demokrácia igénye (s korlátozott lehetősége) az új korlátok közt is utat keresett magának. Ennek az utólag sem lebecsülendő önmozgásnak két összetevője különösen fontos volt. Beindult egy addig elképzelhetetlen mértékű társadalmi mobilitás, amelynek deklarált és (részben) valóságos célja is az osztálytársadalom deficites rétegeinek minél teljesebb körű emancipációjában ismerhető föl. Nemcsak a sok hátránnyal járó addigi vallásfelekezeti megkülönböztetések eltörlése került napirendre, de megnövekedett - legalábbis a nyilvános beszéd szintjén — immár az úgynevezett „dolgozó osztályok" presztízse is. És soraikból megindult a régi rezsim aktivistái által üresen hagyott pozíciók, illetve az újonnan megnyíló társadalmi szerepek betöltési folyamata is. A mobilitás reprezentánsai és éllovasai a munkás- és parasztfiatalok lettek, akik egyedileg a gyorsított ütemű értelmiségivé válás útjára léptek, kollektive pedig olyan szerveződéseket alkottak, mint pl. az 62
