Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
egy nagy nemzetközi trendek ütközőpontjába került, e nagy trendeknek kiszolgáltatott kis országban került sor. Az „érett", két világháborút is produkálni tudó tőke-logika csakis konfliktusos formában élhette ki saját, autochton dinamikáját, s az az ország, amelyik ebben az összeütközésben a periferializálódás útjára kényszerült, nem lehetett ura saját döntéseinek. Kényszerpályán mozgott. Ennyiben, s csak ennyiben, jogos a nemzetközi erőviszonyok alakulására való mutogatás. De az egyes emberek konkrét választásait és döntéseit, amelyekből egy korszak össztársadalmi gyakorlata kibontakozik, mindez nem mentheti. Az egyéni felelősség, sajnos, mindig, minden körülmények közt megmarad: a körülmények csak érthetővé teszik, de nem igazolják a „könnyebbik" út választását. „Mert bűnösök közt cinkos, aki néma." E sajátos, egyszerre tragikus és mélyen problematikus helyzet történetileg központi jelentőségű megnyilatkozásokká teszi a munkaszolgálatos Radnóti Miklós utolsó verseit - az utolsó versekben (is) manifesztálódó helyzetrögzítő, s ugyanakkor az erkölcsi integritás újjászerveződését fölmutató magatartását. Radnóti, az asszimiláns zsidó költő, aki önmagát - teljes joggal - magyarként határozta meg, egy rendkívül súlyos, személyes halálával záródó szituációban is képes volt arra, hogy költőként elbeszélje, rögzítse azt, ami történt, s - elkerülve minden efemer reakciót, emberileg hitelesen - állást foglaljon a század nagy botrányában. Kései költészete így a humanizmus paradigmatikus szólamává lehetett egy mélyen s lényegileg embertelen korban. A tapasztalat pedig, amely e verseiben megjelenik, a modemitás legsúlyosabb tapasztalatainak egyike. 6 A háborús vereség automatikusan az ország geopolitikai újrapozicionálását hozta. A „régi", a háborút elvesztő rezsim visszavonhatatlanul delegitimálódott, az új, potenciális rezsimet pedig már a külpolitikai erőtér összefüggései vetették fölszínre és szervezték meg. Az országba bevonuló Vörös Hadsereg egy világpolitikai koalíció résztvevője volt, bizonyos mértékben tehát kötötték e koalíció erőviszonyai és játékszabályai, ám azonnal nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy e térség meghatározó geopolitikai centruma, a viszonyok alakítója elsősorban mégis a Szovjetunió lesz. Magyarország a szovjet érdekszféra részeként lesz kénytelen újrakonstituálni magát. Ez kettős következménnyel járt. Az ország immár egy nagy s merőben új jellegű geopolitikai törésvonalban helyezkedett el, s a hamarosan kibontakozó hidegháborús konfliktus egyik ütközőterepét alkotva, esélye sem volt a szuverén politika gyakorlására. S bár mint a háborús koalíción belüli új ellentétek ütközőterepe, geopolitikai jelentősége fölértékelődött, ez - paradox módon - csak fokozta a szovjet érdekszférához való újkeletű kötöttségét. A szovjet birodalmi politika az 1944/45- ben elfoglalt magyar területeket nem engedhette ki a kezéből. Ezzel pedig minden, az országon belül kibontakozó (bel)politikai és társadalmi mozgás lehetséges finalitását eleve behatárolta, sőt - lényegi pontokon - determinálta. A Szovjetunió magyarországi jelenléte kezdettől ellentmondásos kettősséget mutatott. A nyilas (s náci) állam megsemmisítésével párhuzamosan szinte automatikusan ellehetetlenítette, sőt „széttörte" a Horthy-rendszer félig modernizálódott, sok vonatkozásban archaikus viszonyait is. Ezzel pedig - tetszik vagy sem - fölszabadított addig lefojtva tartott társadalmi erőket, s ha ideiglenesen is, megnyitotta egy korlátozottan demokratikus játéktér lehetőségét. Az úgynevezett koalíciós évek (1945—1948) erősen függő helyzetű, de mégis részleges fölszabadulásként megélhető demokratikus közélete - súlyos kollízióktól terhelten ugyan, de - valóságos emancipációs folyamatokat indított be. Ez a 61
