Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
ális megszólalásnak. Az újramondás ugyanis az a narrációs forma, amely reprodukálja a hagyomány autoritásával bíró szöveget, beöltözik abba, ugyanakkor elvégzi az új szituáció perspektívájából adódó aktualizálást. Ma már látszik, hogy az újramondás a késő modem poétikai lehetőségek egyik legfontosabbika. Babits pedig, ösztönösen is, ezzel a lehetőséggel élt, ezzel vált újra újítóvá. (Jónás sorsában, s az Úr Jónáshoz való viszonyában így a modemitáshoz való új viszony is artikulálódik: az Úr, aki a szerző egyik alteregója, értékei miatt nem semmisíti meg a bűnös várost, jóllehet korábban éppen ő küldte Jónást a város ellen.) A Jónás könyve más jellegű, de vele mégis emblematikusan összekapcsolódó párdarabja a Jónás imája. Ez, általánosítva a korábbi mű mélyebben fekvő indítékait, művészileg magasrendű formában már az iránytalanság egyre súlyosbodó élményét artikulálja. („Oh bár adna a gazda patakomnak medret"). Babits e két Jónás-szöveggel, az archaikus és a modern tapasztalat egybejátszatásával, alapvető jelentőségű „modern" tapasztalat kimondója lett. S teljesítményével, legalább retorikailag, „ textuálisan" a szekularizált világ reszakralizációjához járult hozzá, új módon kapcsolva olvasóját a nagy tradícióhoz. 5 A korszak fináléja, ismeretes, meglehetősen gyászosra sikeredett. Az ország német megszállása (1944. március), majd a nyilas hatalomátvétel (1944. október) kétségkívül a magyar történelem egyik mélypontját jelentette. Az erőszakos emberhalál tömegessé lett, az emberség kiveszett vagy kicsiny szigetekre szorult vissza. Ezekkel a fejleményekkel kapcsolatban persze van vélemény, amely azt hangsúlyozza, hogy mindez a külső erőszak eredménye, illetve csak a „társadalom aljának" ügyködése volt - nem jellemző az egész magyar társadalomra. S nem is kétséges, hogy az önazonosság elve alapján állva bizonyosnak vehetjük: aki nyilas, az nyilas, aki nem nyilas, az nem nyilas - ergo, nem volt „mindenki" nyilas. Ez azonban aligha több önfölmentő rabulisztikánál. A tények azt mutatják: a nyilas mozgalom a magyar modemitás természetes, bár illegitim gyermeke volt. Érzületi bázisát az a széles körben érvényesülő frusztráció adta, amely a föl nem oldott, összetorlódott szociokulturális feszültségek eredményeként alakult ki, az izolált egyének sokaságát tartva szorításában, irányát pedig ezeknek a problémáknak az önmegtévesztő, etnicista rejtjelezése alakította ki. Azzal, hogy a nyilasmozgalom „csak" ennek a nagy, kollektív, önmegtévesztő kulturális kódolásnak az egyik lehetséges konzekvenciáját vonta le, amikor zavaros eszméit, végsőkig „egyszerűsítve" azokat, brutalitással kapcsolta össze, kétségtelenné válik: a nyilasmozgalomban a magyar modernitásnak csak a lényegéhez tartozó „sötét oldala" mutatkozott meg. Mint konkrét törekvések konkrét láncolata persze ez a mozgalom is egyedi fejleménynek fogható föl, ám semmi sem volt benne, ami részleteiben, „ szóródva", ne lett volna meg a korszak különböző törekvéseiben, a társadalom számára „legitim" érvelésekben. így a nyilasokat korlátozó korábbi kormányzati intézkedések nemcsak azért bizonyultak végül elégtelennek, mert eleve fél szívvel meghozott, tessék-lássék intézkedések voltak, hanem - s mindenekelőtt - azért, mert a kormányzati intézkedéseket egy szélesebb perspektívában maga a kormányzati instrukciók szerint alakuló ideológiai mező logikája hatálytalanította. Az a kormányzat, amely - például- zsidótörvényeket alkot, aligha léphet föl hatékonyan a rasszizmus ideológiája ellen. Maga a konkrét törvény ugyan esetleg lehet engedékenyebb, mint németországi - náci- mintája, nyithat kiskapukat az üldözöttek számára, ám a végső soron mindent meghatározó negatív szociokulturális légkört inkább erősíti, mint gyöngíti. Más kérdés, s nem is lényegtelen kérdés, hogy minderre nem egy önmagában is egész, zárt világban, hanem 60
