Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)

Magam azok közé tartozom, akik úgy vélik, József Attila központi jelentőségű teljesítménye vitathatatlan. A hatástörténeti bizonyosság, az, hogy költői teljesítményének olvasói elismerése nagy történeti váltásokon keresztül több különböző előjelű delegitimáló erőfeszítés ellenére is töretlen - persze önmagában „vak" bizonyíték. Éppen arról nem ad fölvilágosítást, ami a lényeg lenne, hogy ti. miben áll a teljesítmény reprezentativitása. (S ebben még a terjedelmes szakirodalom is inkább akadályoz, mint segít: az interpretáció bősége elfedi az igazán lényeges mozzanatokat. Az életmű kicsit szét van beszélve.) Magam József Attila reprezentativitását több, egymást kiegészítő és erősítő mozzanat egyidejű meglétében látom. Az egyik ilyen mozzanat: maga a pálya íve is reprezentatív, s éppen azzal, ami látszólag problematikusságot visz bele. József Attila pályája ugyanis váltások, és a váltások nyomán kibontakozó fölhalmozó periódusok sajátos egysége. Az amorf, jórészt még érzületi anarchizmusból indulva, egy marxizáló „narodnyik" perióduson, az úgynevezett „barthás" időszakon át a marxista opcióig, majd exkommunistaként az „urbánus" vonulat vezető költőjének pozíciójáig tovább olyan alternatívákat élt meg és gondolt végig, leszámolva a leszámolandókkal, s továbbvíve azt, ami továbbviendőnek bizonyult, amelyek a korszak alapvető, nagy alternatívái voltak. S ezeket, intellektuális komolyságát tanúsítva, nem megkerülte, hanem átélte s végiggondolta, s ebben a folyamatos altematívakeresésben jórészt rendre megelőzte kortársait. Egy lépéssel előttük járt. Akkor volt például „narodnyik", amikor a népi mozgalom még csak formálódott, s akkor lett a népiek kérlelhetetlen kritikusa, amikor azokkal épp futott a szekér - de a népi opció bizonyos releváns kötődéseit a mozgalom kritikusaként sem adta föl. (Sőt azok magasrendű kifejezője maradt.) S akkor döntött az illegális KMP mellett, amikor a világgazdasági válság sodrában a legnagyobb esély kínálkozott egy marxista értelemben vett radikális rendszerkritikára. Majd, a mozgalom bizonyos vonásait megtapasztalva és azokkal szembekerülve, akkor vált el tőlük, amikor ez az alternatíva részben veszélyes lehetőségek hordozójává, részben irreálissá vált. De szocialista beállítódottságát, a marxizmus értelmezői gyakorlatához való teoretikus kötődését nem adta föl -, csak újabb tapasztalatai alapján korrigálta, kiegészítette, hatékonyabbá tette. S az ilyen típusú, itt s most csak két példával jellemzett váltásai haláláig jellemzőek maradtak rá. Ez a megélt alternatívákra hasadás, ez a szociokulturális „skizofrénia" (amellyel egyébként ő maga elméleti szinten is számolt) jellegzetesen modem tünet, s ennek írói és költő „lekottázása" jelentős modem, sőt sok vonatkozásban késő modem teljesítmény.

Ez a teljesítmény, bár ma még a „szakma" számára sem teljesen evidens, magas szintű érzelmi és intellektuális földolgozómunka eredménye. Az erősen fragmentált, de minden töredékessége ellenére számos vonatkozásban revelatív értekezői szövegkorpuszban „gondoládon" végig ugyanis mindaz, ami olvasói számára a költészetében vált átláthatóvá. S ez a költészet, anélkül, hogy bárki is elhallgathatná egyenetlenségeit, számos olyan mély fölismerés immár szinte klasszikus megfogalmazásával ajándékozta meg olvasóit, amelyek az idők folyamán egész valóságlátásunkat meghatározták és ma is átjárják. (A kutatók némelyike már rég észrevette, hogy e költészet „szlogenesedése", aforisztikus elemeinek beépülése a magyar nyelv „hétköznapi" szótárába, mára számottevő mértékű lett. Általuk fejezzük ki magunkat, jelenítjük meg helyzetünket stb.) József Attila legnagyobb teljesítménye mindazonáltal mégis csak az, hogy költőként - testével is műve mögé állva, s azt szinte fizikailag is hitelesítve - a modemitás alapvető jelentőségű tapasztalatainak sorát formulázta meg.

Némi túlzással azt mondhatnánk, szinte csak ízlés kérdése, hogy e tapasztalatmeg- formulázások közül ki melyikre reagál leginkább. Itt s most illusztrációként elegendő talán három lényeges tapasztalat jellegzetesen modern megfogalmazását kiemelni. Az egyik az Eszmélet című, minden értelmezői irány által egyhangúlag elismert nagy vers (vagy versciklus) központi mozzanata: „a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol".

57