Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
A modernitás alapélményét ennél képszerűbben, s ugyanakkor pontosabban aligha lehetne megfogalmazni. A másik a modernitás pozitív kifejletében érdekelt, modernista progresszió központi jelentőségű antinómiája: „minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!" (Aligha véletlen, hogy ezt a különben jellegzetesen harcvállaló költőutód, Petri György is már a saját dilemmája reprezentatív megfogalmazásaként idézte.) S a harmadik a modernitás talán legkeserűbb fölismeréseként mondja ki: „Maradj fölöslegesnek, s ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg." Ez utóbbi már nem egyszerűen a mély csalódottság és rezignáltság költői megjelenítése, hanem az egyeduralkodóvá lett modernitás okozta csalódás lereagálásának sajátos, a humanizmus pozícióit „mégis, mindennek ellenére" is fönntartó módja. A másik, igazán reprezentatív életmű Kosztolányié - az 1919 utáni, „érett" Kosztolányié. Ez az életmű számos ponton érintkezik a József Attiláéval, sőt bizonyos pontokon meg is előlegezi azt - nem véletlen, hogy többen is előszeretettel láttatják őket egymás mellett. Ez az összekapcsolás, amelynek egyébként életrajzi háttere és mögöttese is megfogható, némileg mégis megtévesztő. Kosztolányi, már csak korábbi indulásánál és szociokulturális hátországának merőben másféle determinációjánál fogva is, a modernitás megélésének egy másik módját képviselte. O, aki a privilégiumaiban „természetes " otthonossággal mozgó keresztény középosztály neveltje volt, egy más finalitású eszmény jegyében gondolta el emberi lehetőségeit. Az előjogokat és az alávetettség helyzetét, bár az ezekből fakadó ellentmondásokat érzékelte, ő maga „örök" emberi adottságként kezelte. S így értelemszerűen nem voltak emancipatorikus, „világmegváltó" elképzelései sem: a politikai demokráciát és a szocializmust (mint egyik 1922-ben, Tolnai Vilmosnak írott levelében meg is vallotta) egyenesen megvetette, lényegileg problematikus fejleménynek látta. A keresztény középosztály kollektív deklasszálódását, „leron- gyolódását" megtapasztalva pedig érdekükben egy ideig még publicistaként is lándzsát tört. Nem válogatva az eszközökben és az érvekben. Ahogy később meg is vallotta: „Én antiszemita is voltam, s nem kizárható, hogy nem leszek megint az." Ezek a vonások természetesen önmagukban is „modernek"-, ezek már - ne legyen senkinek kétsége - a problémakezelés „modern" módjai. S jellegzetesen modern opció az esztéta-magatartásnak a társadalmi zűrzavarok fölé helyezése, a nyers és brutális napi küzdelmekből való - elegánsnak vélt - kivonulás is. Kosztolányi teljesítménye azonban nem szűkíthető le ezekre a mozzanatokra - ezek csak a szociológiailag leírható lény jellemzői. íróként önmaga fölé nőtt. Mint a művészi kifejezés lehetőségeinek megszállott keresője, aki az irodalom, a mű érdekében saját politikai opcióit is hajlandó volt felülírni, vagy legalábbis „némaságra" kárhoztatni, elrejteni - tapasztalatainak szöveggé formálásában érzéki-realisztikus pontosságot ambicionált. így, bár beállítódása némely eleme meglehetősen közel került az olasz fasizmuséhoz (gondoljunk csak a „latin világosságról" vallott fölfogására), és rejtett preferenciái sokban rokonítják azzal, írásaiból egészében mégis olyan tapasztalatok jelennek meg, amelyek relevánsak. Hangsúlyai „sötétek", s ezeket igazában a játékos, pózos elemek, sőt a tisztaságvágy sem hatálytalanítják. De teljesítménye így igazán saját karakterű. S ahogy a német kultúrában egy Heidegger vagy egy Benn is képes volt arra, hogy negatív antropológiai előföltételezésekből kiindulva is releváns kulturális konstrukciókat hozzon létre, az ő modern tapasztalatai is relevánsak. Tapasztalatainak újszerűsége nem a sokszor fölemlegetett relativizáló elvekben vagy „nihilizmusában" keresendők. Az újszerűség abban érhető tetten, hogy ez a negatív - „pogány" - antropológiából kiinduló, a viszonylagosítást egy nagy kulturális tradíció folytatásaként, s ugyanakkor a saját legszemélyesebb tapasztalataként megjelenítő, politikailag antidemokrata író számot vetett a kényszerű közösségi alkalmazkodás írói következményeivel. írói életművét úgy formálta ki, a rejtőzködő, indirekt önkifejezés lehetőségeit úgy 58
